Az emberiség kiirtása az emberség kiirtásával kezdődik

Image

Nem értek az atomerőművekhez és nem is akarok.

Nem értek a génmódosításhoz és nem is akarok.

Nem értek a cianidos aranybányászati technológiához és nem is akarok.

Hogy csak az úgynevezett környezetvédelmi körnél maradjunk.

Sok sok további témához sem értek és nem is akarok, sőt nem is gondolom, hogy dolgom lenne érteni ezekhez.

Ettől még anyaként, felelős állam- és világpolgárként meggyőződésem, hogy mégis VAN közöm mindehhez és tehát dolgom, azaz tennivalóm is.

Miért?

Bukarestben, 67ben született többedik generációs értelmiségi magyar (kicsit zsidó, kicsit román, kicsit székely és ki tudja még mi) mivoltomból azt hiszem, valami külön érzék következik a szabadságvesztés és az árulás iránt.

Nincs nap, hogy egy éppen aktuális hír ne juttatná eszembe Benjamin Franklint, aki szerint: „Aki az alapvető szabadságát az átmeneti biztonságért feladja, az nem érdemel se szabadságot, se biztonságot.”

Nincs nap, hogy ne olvasnék bátor, szókimondó, szakmailag megalapozott, és ráadásul még szellemesen, jól megírt rendszerkritikát.

Nincs nap, hogy ne csodálkoznék el azon, hogy ha a fb.on ennyien gondolkodunk és nyilatkozunk így, akkor mégis hogy történhet meg mindez szintén velünk a „való világban”?

Nincs nap, hogy ne szorulna össze bennem a lélek és ne fuldokolna a hitem attól a hangnemtől amivel a különböző nemes célokért kiálló jó emberek egymáshoz szólnak (vagy egymást leteremtik), és attól a destruktív hozzáállástól, amivel egy népes tábor szinte nemzeti sportágat csinált már abból, hogy minden kezdeményezést megmételyezzen a feleslegesség, az idétlenség, a beépített sikertelenség gyanújával, a menőnek szánt (számító?) gúnnyal… hogy a közömbösséget most ne is említsem, mert azt csak egy egyre terjedő, mindent elnyelő fekete lyuk formájában lehetne talán ábrázolni.

Amikor egy ország egész fiatal generációját teszik tönkre a „köznevelési törvény” fedőnevű hadművelettel, és egyáltalán az egész oktatási politikával, megfosztva a gyerekeket, a fiatalokat, a családokat és a pedagógusokat a szabadságuktól, emberi és szakmai méltóságuktól, döntési joguktól, rendőri és gyámsági felügyelet alá helyezve gyermeket, felnőttet egyaránt…

Amikor egy ország és tulajdonképpen az egész világ történelmét hamisítják rezzenéstelenül, kihasználva egy tudatlanságban tartott réteg félrevezethető patriotizmusát és ellenségeskedésbe, faji gyűlöletbe terelve olyanokat is, akik eredetileg nem erre gondolták fordítani egy gyökeres változási iránti elszántságukat…

Amikor egy miniszterelnök titkos egyezséget ír alá, minden demokratikus intézmény és szabály megkerülésével, és azt puccsszerűen legitimáltatja is, úgy, hogy ő maga elegánsan részt sem vesz magán az ország, a demokrácia újabb kivégzésén…

Amikor teszi ezt úgy, hogy pontról pontra meghazudtolja 25 évvel ezelőtti önmagát, megépítve annak a rendszernek a frissített változatát, aminek állítólagos leküzdése őt hatalomhoz juttatta…

Amikor egyre több ember sodródik a mély-szegénységbe és válik kiszolgáltatottá és büntethetővé mert nap mint nap ezrével potyognak ki azokon a hatalmas lyukakon, melyek a társadalmi hálón keletkeznek azáltal, hogy embertelen és szakszerűtlen ad-hoc törvénykezés pilléreihez feszítik ki (vagy be)…

Amikor napnál világosabban elő van készítve, hogy a nemsokára esedékes, tulajdonképpen nem is legitim de azért mégis némi megváltási reménnyel kecsegtető politikai választásokat el lehessen csalni…

És amikor az aktív, a mindezt látó és kritizáló csoportok és egyének nem tudnak összefogni és olyan erővel kiállni mindez ellen, hogy még az eleve elvesztett választásig se keljen eljutni…

Mert sokkal fontosabb, ami szétválaszt, mint ami összeköt…

Mert a civil félti a civilségét a politikus meg a politikusságát

Mert a „többségben” lakozó sötétség és megtévesztettség ezt eleve reménytelenné teszi…

Mert nincs hiteles alternatíva…

Mert mindenki más korrupt…

Mert mindenki más hazudik…

Mert mindenki más lop…

Mert mindenki más fél…

Mert senki sem bízik…

Mert mindenki más tehet róla…

Mert tulajdonképpen mindegy…

Mert…

Ha ezt elfogadjuk, ha ebbe belenyugszunk

akkor elárultuk az emberségünket

szépen, szisztematikusan kiirtottuk magunkból és hagytuk, hogy gyermekeinkből is kiirtsák

emberség nélkül pedig halálra van ítélve az emberiség is

csupán idő kérdése

tulajdonképpen tök mindegy:

épüljön csak fel PAKS2!

 

ui. de ha Te sem akarod hagyni, akkor kérlek, add tovább ezt az írás és főleg írd alá és terjeszd ezt a petíciót!

 

Reklámok

Magyar Dharamsala: felhívás imigráns kormányalakításra

Image

Kutyaharapást szőrivel – abszurdumot még nagyobb abszurdummal.

Kedves volt rádiós kollégám tegnapi peripatetikus eszmecserénk alatt azt állította, hogy ez a modern feudalista rendszer nem explózióval dönthető meg, hanem inkább implózió útján fog megsemmisülni.
Bennem meg ilyenkor az van, hogy bánom is én, hogy ex- vagy im- csak dőljön már meg, de most azonnal!
És keresem, nagyon keresem azt a mikronnyi kis rést, ahova pont az én beékelődésem kell ahhoz, hogy ezt elősegítsem.

“Adjatok egy fix pontot és kifordítom sarkaiból a világot!” Hát így könnyű, kedves Arkhimédész: mert Te csak a világot akarod, én meg ezt a jelenlegi magyar kormányt és sehol egy fix pont, mert furtonfurt huzigálják ki a lábam alól a földet.

“Miért ez a vehemencia?” kérdik tőlem sokan, akikkel különben mindenben egyetértünk. “Ellenünk fordul, nevetségessé válunk, ellehetetlenülünk…”
Megértem. Belátom.
Éppen ezért – és nem holmi silány egotrippes megfontolásból – gondolom választani az egyéni kezdeményezések útját. Távolról sem hiszem, még nagy forradalmi hevületben sem, hogy ebben bármilyen sikergarancia lenne gyárilag beépítve. Sőt! És a nevetségesség jóval kisebb bajom az észrevétlenségnél. Hogy védekező közöny és közömbösség ködébe hullhat minden ebben az országban, azt immár második ötéves ittléti ciklusomban tapasztalom… De mit bánom én! Nekimegyek.

Szóval, miért ez a vehemencia?

Hetekben számolható, mióta döntöttem úgy, hogy kibújok a lokál-világmegváltásból és magamhoz engedem mindannak a hírét, ami ebben az országban zajlik. Nem térek ki ennek az egésznek a hátterére, mert talán nem lényeges. Majd, ha valaki a fejemhez akarja vágni, beszélhetünk róla.
Szóval hetek…
És mivel egyik csatorna nyitja a másikat, egyik ember hozza a másikat, egyik csoport, vagy csoportból való kitiltás húzza maga után a másikat, és információ és állinformáció és dezinformáció zúdul rám feltartóztathatatlanul, a mai napon arra jutottam, hogy választás elé kényszerültem én is: emigrálok vagy imigrálok.

Nekem az első csípőből megy, az nem kihívás. Na de a második!
Hogy ez mi az? Egy pillanat: most találom ki.

Arról van szó, hogy azt látom, van ebben az országban egy tökéletesen működő rendszer, ami egymásután ontja magából a szakmailag megalapozatlan, rövid és hosszútávon káros hatással járó, ráadásul életképtelen és igazándiból kivitelezhetetlen “ötleteket”, rendelkezéseket, szabályozásokat, sőt, örömök öröme: még törvényeket is!
Nagyon boldog lennék ha azok közé tartoznék, akik mindezt csupán a minden szinten tobzódó pancserségnek, hozzánemértésnek tudják be. Én sajnos azt gondolom, hogy maga az a tény, hogy ez lehetséges és hogy ilyen emberek kerülhetnek döntéspozícióba, az egy igen tudatos és jól felépített programnak része, ez pedig nem más mint a megfélemlítettség, a totális kiszolgáltatottság és jogfosztottság állapota országos szinten, az ehhez tartozó totális tekintélyuralommal.

Kérem, ne tessék tőlem zokon venni, hogy vehemens vagyok, amikor nincs nap, hogy ne kapjak hírt olyan családról, ahol a gyereket valamilyen módon ki akarják venni a szülők kezeiből: hol az iskola, hol a háziorvos fenyeget gyermekjóléttel, gyámhatósággal, mittoménmivel…. Most meg jön ez a zseniális húzás a “gyermekbűnözés elleni harcba vetendő új eszközről“. És minden, abszolút minden egyes intézkedés arról tanúskodik, hogy nem lassan de biztosan kiveszik a gyerekeinket a kezeink közül: már ha engedjük! ÉS AZ A BAJ, HOGY ÚGY NÉZ KI, HOGY ENGEDJÜK, mert minden egyes intézkedéssel külön-külön viaskodnak az érintettek, akik ugyan kérnek szélesebb körű támogatást, de hiába! Minden egyes intézkedésről azt hisszük, azt akarjuk bemagyarázni magunknak, hogy bennünket épp nem érint, nem érinthet, nem fog érinteni. És ezt addig csináljuk, amíg aztán mégis. Én úgy látom, hogy ez az “aztán” rohamosan közeledik egyre több gyermek, egyre több család felé.

Vissza az imigráláshoz.
Ha egy olyan országban élek, ahol a kormány már egy horrorisztikus abszurd drámát játszat a néppel, akkor gondoltam, megrendezek egy még-abszurdabb komédiát és kormányt alakítok.
Ehhez olyan szakértőket keresek, akik szeretnének abban együttműködni, hogy minden egyes kormányzati húzást villámgyorsan le tudjunk reagálni különböző eszközökkel:

  • információs adatlap, ami a szóban-forgó döntés valós hátterére, következményeire, veszélyeire világít rá korrekt és közérthető módon
  • tiltakozó levél – amit bárki letölthet, aláírhat és elküldhet a megfelelő hivatalos helyekre
  • sajtóközlemény
  • a témához kapcsolódó, lehetőleg jogorvoslási lehetőséget felkínáló országos népi kezdeményezés megfogalmazása, előkészítése
  • konkrét tiltakozó akciók, bojkottok, nemzetközi szolidaritás-kampányok

Én komolyan gondolom.
Van jelentkező?

ui. hiányos tájékozottságomból kifolyólag elképzelhető, hogy már működik ilyen, még ha nem is adták neki ezt a provokatív nevet, amit én… (szerintem ha elveszítjük a humorunkat és öniróniánkat, akkor nekünk annyi…); ha már van szívesen csatlakozok! 🙂

az ökörnyomban, a sárban egy kis halacska vergődött és így szólt:

mese

“Segíts rajtam, te jó legény, meglátod, nem bánod meg!”… Mire a királyfi…

Miért van az, hogy nem vagyunk hajlandóak tanulni abból, amit, amire tanítunk?
Szülőként, pedagógusként mondjuk buzgón a népmeséket, mert tudjuk, bennük rejlik minden alapvető igazság az életről (s halálról)… De nem tekintjük érvényesnek magunkra nézve.
Ugyanúgy, ahogyan a történelem leckéit sem.
Mindig azt hisszük, hogy bennünket ez pont nem érint (nem érinthet), és nem arról van szó hogy, és nem rajtunk múlik, és mi lesz ha…
Jobb félni, mint megijedni és különben is mindenki tudja, hogy a hallgatás arany…
Tényleg?
Mindig?
Minden körülmények között?
És mégis meddig?

Például addig, amíg a te gyerekedet cibálja le valaki a buszról?
Vagy addig, amíg a te gyerekedet rendelik be 7-ik órára kötelező gyógytornára, amiről fogalmad sincs ki írta elő neki, és milyen alapon?
Esetleg addig, amíg a te gyerekedet akarják fölösleges és veszélyes gerincvízvételre kötelezni, megfenyegetve téged, hogy ha nem egyezel bele, akkor rád szabadítják a gyerekjóléteseket?
Addig, amíg a te gyerekedet nem…
???

Vagy például addig, amíg nem a te szavazati jogaidat vonják meg egy újabb regisztrációs törvénnyel, hogy mondjuk választanod kelljen: amennyiben Istenhívőnek vallod magad, akkor majd egy egységes felekezeti listára szavazhatsz csak, politikai pártokra nem… amennyiben vegetáriánus vagy akkor szavazhatsz egy külön zöld(ség) listára de politikai pártokra nem… amennyiben rövid szoknyát viselsz, akkor egy kaposvári listára szavazhatsz csak, de politikai pártokra nem… ???
Mert az ugye mindenki számára világos, hogy most ez a helyzet: ha valaki azt vallja magáról, hogy egy kisebbséghez tartozik és akként regisztrál azzal egyben le is mond arról, hogy ő ennek az országnak szavazati joggal rendelkező állampolgára lenne, hiszen nem szavazhat politikai pártra csupán egy már előre definiált listára (amire itt most nem térnék ki, de majd…)

Hallgatni arany?

Goete meséjében a kígyó azt feleli a Királynak, hogy a fény értékesebb az aranynál. És arra a kérdésre, hogy van-e még a fénynél is értékesebb azt mondja, igen, van: a beszélgetés, a megbeszélés.
Én inkább ezt választom.
Hiszek az emberi szó felszabadító és összekötő hatalmában.
És szeretem Gothe meséjét, amiben az öreg révész azt mondja (kicsit átalakítva, hogy a kontextus nélkül is érthető legyen): “Egy ember egymagában nem hozhat üdvösséget, de az igen, aki a megfelelő pillanatban csatlakozik a többiekhez.”

Ez az a pillanat.
Te vagy az az ember.