Választások… ha

Image

Ha én magyar kormánypárt lennék, amelynek sikerült úgy gazdasági, mint politikai és erkölcsi szinten velejéig korrumpálni és megosztani az országot, és amely olyan választások előtt áll, ahol már a gyanúja sem merülhet fel az esélyegyenlőségnek és a tisztaságnak, tehát tuti a győzelem, akkor én fejvesztve rohannék olyan nagyhatalomnak eladni magam, amelyik a totális diktatúra felé vezető utamon hű társam és támaszom lesz.

Ha én magyar ellenzéki párt lennék, nem akarnám egy istenért sem megnyerni a választásokat, mert ha valami csoda folytán és minden beépített csalás és trükk ellenére mégis, akkor a fejemre dőlne az egész rettenet, amit fennemlített szíveskedett véghezvinni.

Ha én magyar nép lennék, akkor elgondolkodnék talán azon, hogy nem kéne-e megpróbálni kiszállni a történelmileg berögzült játszmákból még mielőtt vérbe, vagy radioaktív sugárzásba kerülne.

De én egyik sem vagyok.

Olyannyira nem, hogy még csak utána sem néztem rendesen, és eddig meg voltam győződve, hogy valóban csak politikai pártok jelentkezhetnek a választásokon, mert minden mást szokásukhoz híven kicsináltak, most meg pénzelik a kispártocskák születését, hogy még jobban szétcincálják az ellenzéki összefogást (hogy enyhe túlzással, de dicsőítőn nevezzük „azt”).

Tehát annyiban maradtam magammal, hogy az a dolgom, hogy úton-útfélén mondjam ahogy tudom, akinek tudom, hogy abba kéne már hagyni ezt a fúj-politikázást, abba a másikra mutogatást, leszállni kicsit arról a magas civil lóról és feltűrni az ingujjat, merni belenyúlni a darázsfészekbe, a tűzbe és igen, még a mocsokba is, ne féltsük már annyira magunkat, lépjünk túl az árnyékunkon, a sértődékeny apolitikus öntudatunkon, ne ámítsuk magunkat, hogy más tehet róla, mert ez legalább akkora hipnózis, mint a rezsicsökkentés. Tessék összefogni, megtanulni vitatkozni, egyeztetni, odafigyelni a másikra, együtt-érezni, -gondolkodni és -cselekedni úgy igazán, úgy igazul. Mert hogy akkor talán sikerül kivajúdnunk magunkból az igazi alternatívát, amit, ha már végre elég rossz lesz (nem, még mindig úgy néz ki, hogy nem eléggé az), fel tudunk vállalni és kínálni: bátran és bizalommal.

Na de aztán mégis kiderült, hogy el lehetne ezt már most is kezdeni. Persze, vajmi kevés siker-garanciával. De aki garanciákról akar olvasni, az keressen valami mást, biztosítás-ügynöki blogot, vagy közmédiát…

Mert hogy lehet kérem indulni független jelöltként. Ezt Ti persze tudtátok és azt mondjátok, hogy na és? Totál képtelenség, ráadásul megint csak hasznos szavazatokat visz el az ellenzéktől… Nyilván, kell egy adag naivitás és talán őrültség is, hogy ezt valós alternatívának gondolja az ember, de én teszek egy egyelőre nem kellően megalapozott kísérletet.

És azt mondom:

Ha mernénk hinni abban, amiről beszélünk, akkor nem azon sajnálkoznánk, hogy nincs alternatíva, meg hogy ez az ellenzék úgy jön, mintha menne, hanem azon dolgoznánk, hogy a hitelesen működő civil szervezetekből független képviselőjelöltek jelentkezzenek az áprilisi választásokra.

Ha komolyan gondolnánk, hogy nem az kellene most fontos legyen, hogy jobb vagy bal, hanem hogy vannak súlyos problémák, amelyek megoldására pártpolitikai érdeken felülálló, komoly szakértelemre van szükség, akkor ezt a szakértelmet próbálnánk döntéspozícióba hozni.

Ha bíznánk annyira önmagunkban, hogy a másikban is bízni tudjunk, akkor rég össze kellett volna jönnie egy országos civil platformnak, ami a független képviselők háttérszervezeteként erős tárgyalási pozíciót biztosítana minden párttal, illetve koalícióval szemben.

Ha lenne bátorságunk személyes felelősséget vállalni, akkor nem csak beszélnénk arról, hogy be kellene vezetni a részvételi demokráciát, hanem magunkon keresztül, személyes fellépésünkkel és szerepvállalásunkkal vezetnénk azt be, a képviseleti demokrácia valós kontrolljaként.

Folytatható, de minek? 

Van itt ez a pénz-ügy. Egy millió meg sok millió. Jelöltnek, szervezetnek… Szerintem ez lehetne az aduász: a legeslegjobb alkalom bebizonyítani, hogy egy ilyen fellépés teljesen más alapokra helyezkedik, mint minden eddigi pártos vagy eddigi független.

Ha én egy civil szervezet jelöltjeként indulnék, nem fogadnék el egy forintot sem ettől a kormánytól. Azt mondjátok, hogy akkor hogy kampányolok? Szerintem megoldom, pontosabban: megoldjuk. Mert ha a szervezetem, és az általam képviselni kívánt emberek hisznek bennem, akkor támogatni fognak. Még pénzzel is. De sok másféleképpen is lehet: ez egy új korszak, új eszközökkel és – ne felejtsük el – a hagyományosak úgyis el vannak eleve csalva!1

Ha egy valós civil platform állna össze, be tudna vonzani annyi kreativitást, pénz- és erőforrást, hogy kompenzálja a „kihagyott” finanszírozást és ezzel szerintem olyan erkölcsi bizonyítványt állítana ki magáról, ami sok embert minimum elgondolkodtatna.

És folytatom a pénz vonalat.

Aki képviselő akar lenni, az ugyebár szolgálni akarja az embereket, az ügyet, amiben hisz, az országát? Ha ez így van, akkor miért kellene a képviselőség különös anyagi haszonnal járjon? Miért elégszünk meg azzal, hogy lájkolgatjuk José Mujicat, akit a világ legszegényebb elnökének tartanak, mert az uruguayi átlagkereset feletti jövedelmét karitatív célokra fordítja? Miért nem várjuk ezt el a magyar képviselőktől is, illetve, ha mi, civilek indulnánk, miért ne szögeznénk ezt eleve le? Addig is, amíg nem sikerül megváltoztatni az általános bérezést, a független civil jelölt keresetének minimum 50%-t átadja a saját szervezetének, amely természetesen, ezzel nyilvánosan elszámol. Tudom, hogy működik, mégpedig személyes tapasztalatból, igaz, csak közvetve, azaz mint képviselő-feleség (Olaszországban).

És ha már megemlítettem az elszámolást: amikor a technika ott tart, ahol, tehát minden eszköz rendelkezésünkre áll ahhoz, hogy valóban átláthatóvá legyen téve minden költségvetés, és hogy a részvételi demokráciáról tényleg ne csak Svájcról szóló posztokban dumáljunk, hogy van az, hogy kimerülünk a korrupció elleni tiltakozásban ahelyett, hogy követelnénk azon kontrollok bevezetését, amelyek ezt eleve megakadályozzák?

Na szóval.

Nem, nem lóg bele, mert már rég nyakig benne vagyunk.

Nem tudom, bár hiszek a csodákban, hogy másfél hónap alatt fel lehet-e ébreszteni 2.999.998 szavazót ebben az országban és főleg azt nem, hogy az ébresztőket fel lehet-e ébreszteni, hogy igen, már most, és igen, pont Te, és igen: függetlenül, közösen..

Azt viszont hiszem, hogy el kell kezdeni. Itt, ebben a beteg országban és az egész régióban. És ott is: függetlenül, közösen.

Mert igaz változást csak így választhatunk. És csak mi.

 

 

1 Gyorsan leszögezem, hogy mivel összesen pár hónapja pörgök a civil politizálás hazai színpadán, nem gondolom megalapozottnak azt, hogy én jelöltessem magam, de sok olyan civil aktivistát ismerek, akiket viszont szívesen támogatnék, mert hitelesen és felkészülten tudnák érvényesíteni az általuk képviselt emberek, ügyek érdekét. Az írásban továbbra is elő fog fordulni az egyes szám, első személy, mert ezt a kultúrát szeretném erősíteni.

 

Reklámok

A szelídek forradalma

Image

Tanácsolták kedvesen és csúnyán is, hogy menjek már el ebből az országból, ha ennyire nem tetszik, ami itt van.
De hát az ember vágyik a lehetetlen kihívásokra, az izgalmakra, és én nem filmekben láttam sem aknamezőt, se kereszttüzet, se menekülttábort… Igaz, rosszul vagyok a szilveszteri petárdáktól, ahogyan más is, aki volt bombázás alatt…
Na de ha már az ember olyan optimista, hogy szül 4 gyereket, akkor leginkább nem izgalmakra, hanem egy hozzájuk méltó világra vágyik, és igen, még országra is.
Szóval én nem azért élek ebben a mazochista kis országban, ahol immár naponta lenne miért (azaz mi ellen) tüntetni mert kalandra vágyom hanem mert – minden józan belátás ellenére – hiszek abban, hogy még itt is meg tudjuk teremteni azt a bizonyos jobb világot, amit gyermekeink érdemelnek.

Szeptember 22-én felvettem a láthatósági mellényt, fb oldalt indítottam és az október 5-iki országos megmozdulásunknak is része lett ez a jelkép, ami elsősorban a tiltakozáshoz kötődött. Mondtam, mondtuk, írtam, írtuk, hogy nem a tiltakozáson van a hangsúly, nem azon, hogy valami ellen, hanem valamiért, de mégis ez a tiltakozó hangulat a meghatározó, és mintha ez lenne a menő a médiáknak is, hiszen ők is ezt hangsúlyozták ki leginkább (és én kizárólag a komoly médiáról beszélek, nem a Právda&Co. nagy kupacról).

Arról is írtam már, hogy rég nem a kormánnyal van bajom, hanem magunkkal, hogy hagytuk idáig fajulni a dolgokat. Hogy ott tartunk, ha többszörös csoda folytán egy komolyan demokratikus, etikus, szakmailag megfellebbezhetetlen ellenzéki erő nyerné meg a választásokat az sem tudna mit kezdeni a nyakába zuhanó katasztrófával, amit Magyarországnak becézünk. Na és ki lát itt ilyet? Mármint ilyesmi irányba tendáló ellenzéket? Na? Úgy nagyjából? Úgysem…
Megy a hatalomharc és az acsarkodás. Hogy az kell legyen a jelszó, hogy valaki ellen (le sem írom többet a nevét, esküszöm!)? Hogy megpróbálnak ugyanazzal a demagóg, populista modorral, hangnemmel “tömegbázist” szerezni? Elhipnotizálni a pár éve hipnózisban élőket? Szerintem öreg hiba. Abban azok ott sokkal de sokkal jobbak és sokkal de sokkal több pénzük is van rá. Eleve elvesztett csata.

Én abban hiszek, hogy azokat kell megszólítani, akik nem kérnek a hipnózisból, de akik nagyon, nagyon el vannak keseredve és nem elsősorban azért, mert annyival nehezebb az élet, és annyi szabadságjogukat eltiporták, és nap mint nap megküzdenek valamelyik abszurditással, kegyetlenséggel, vagy csak puszta hozzá-nemértéssel és arroganciával, hanem mert nem látnak alternatívát! És nem azért nem látnak alternatívát mert vakok, hanem mert nincs. A pártpolitikai színpadon nincs.

És én abban hiszek, hogy alternatíva viszont igenis van: és az mi vagyunk. Mi, egyének. Mi, mezei civilek. Mi, akik a saját fejünkkel szeretnünk gondolkodni, hibázni is akár, de vállalni a felelősséget döntéseinkért, választásainkért és mulasztásainkért. Mi, akik eldöntjük, hogy tájékozódunk. Hogy utánanézünk. Hogy rákérdezünk. Hogy szót emelünk. Hogy szolidárisak vagyunk. Hogy tiltakozunk de nem csak sportból, hanem első lépésként, miközben máris elkezdünk dolgozni egy értelmes és etikus alternatíván. Hogy ezeket az alternatívákat, amelyet kidolgozunk, megtapasztalunk, megtanulunk utána megosztjuk egymással, és hogy mindezalatt egyre tudatosabban kezünkbe vesszük az életünket, a családunk életét, a szűkebb és tágabb közösségünk életét. Az országot.

Nézzék meg kérem az emberek arcát az utcán, a metrón… Nézzenek rá kicsit jobban a kasszánál ülőre, az ellenőrre, az aktatáskával, fülén mobillal siető üzletemberre, a nyűgös kisgyerekre, akit kimerült anyuka ráncigál az utcán… Hány boldog embert látnak?… Hány mosolygó arcot?… Milyen szín jut eszükbe, ha az aluljáróban hömpölygő tömegre gondolnak? Milyen íz?

Hiszem, hogy azt erősítjük mindenben és mindenkiben, amit figyelmünkkel táplálunk.
Hogyha a rosszra koncentrálunk azt erősítjük. Ha a jóra, a jót. Ennyi.
És ez nem magyarországi specifikum. Úgy, ahogyan az sem az, hogy minden és mindenki abba az irányba próbál eltolni, hogy ezt elfelejtsük és becsavarodjunk a negatív spirálba.

Én azt vallom, hogy az emberek jók. Mindenkiben, kivétel nélkül mindenkiben van jó és jóság és a legelemibb, mondhatni emberségünket meghatározó vágyunk, hogy jók lehessünk. Tenni a jót. Ezt akarjuk egész életünkkel, még ha nem is így fogalmazzuk meg.
Azért olyan szerethetőek a gyerekek mert romlatlanul jók, amíg hagyjuk, hogy azok legyenek.
Akkor sötétül el minden egy emberben, amikor erre nincs lehetősége. És ezt a lehetőséget elvehetik nagyon korán, de soha sincs túl késő újból megteremteni.

Hogy ez a könnyen érzelgősnek titulálható duma, hogy jön ide?
Úgy, hogy az a meggyőződésem, hogy csak úgy tudunk kimászni ebből a gazdaságinál és politikainál is jóval súlyosabb krízisből, amiben vagyunk, ha abból indulunk ki, hogy az emberek jók, ha bizalommal és szeretettel fordulunk feléjük.
Nem hiszem, hogy ököl-rázogatva, szitkozódva és orrukat benyomva a gyávaságuk és megalkuvásaik piszkába tudjuk az egyéni felelősségvállalás útjára téríteni az embereket. És kérem, ne felejtsék el, milyen emberekről beszélek. Kérem, ne mondják azt, hogy ezek totális apátiában vannak, birkák stb. Nem ugyanarról a tömegről beszélünk. Mert hogy a nyájat nem szeretném elterelni a juhászfejedelemtől az tuti: sima matek és erőforrás-gazdálkodás… De nagyon sokan vannak a szótlanná, álmatlanná és álomtalanná váltak is. Én rájuk gondolok.
És azt hiszem, hogy akkor fognak meghallani ha szelíden mondjuk, akkor fognak követni ha méltóságteljesen és kedvesen csináljuk, akkor fognak bízni ha bízunk: magunkban, az igazunkban és bennük, a többiekben.

Hiszem, hogy ma szelíd forradalmárokra van a legnagyobb szükség. Hiszem, hogy azok fogják elhozni a tisztább, igazabb, szebb és jobb világot akik ma petíciót írnak egy gyermek meggyógyulásáért, akik huszadmagukkal aprópénzzel-teli pet-palackot rázogatnak a Deák téren a Verespataki cianidos technológia veszélyére felhívva a járó-kellők figyelmét, azok, akik zöldségközösséget szerveznek, és azok akik egy új civil és civilizáló Alkotmányért dolgoznak…
Hiszem, hogy azok fogják elhozni az igazi alternatívát, akik ma ki mernek állni 3 percben elmondani, mihez keresnek társakat és teszik ezt eszközök, finanszírozás és akár szervezeti háttér nélkül is, nem keresve a tuti siker bizonyosságát, a sajtómegjelenést, nem vágyva semmilyen dicsőséget…
Azok, akik csak egyszerűen teszik azt, amiben hisznek, hogy jó az embertársaiknak, jó az országnak, jó egy – a gyerekekhez méltóbb – világnak.

Ébresztő!

Image

Hetedik születésnapom hajnalán tört ki a ciprusi háború. Édesanyámat napokig nem láttam, mert sokáig dolgoztak a Hírügynökségben. Volt külügyes, 56 miatt lefokozott, kisemmizett nagymamám elmagyarázta, mint mindent, ezt is. Egy este kijelentetem, hogy nem fekszem le: megvárom Édesanyámat, mert el kell neki mondjam, hogy megoldottam a ciprusi kérdést. Nagymamám bölcs volt, békén hagyott és faggatózni sem kezdett, sosem tette. Mikor megjött a mamám, izgatottam elmondtam neki a megoldást: ki kell üríteni Ciprust és csak görög és török gyerekeket kell odavinni, együtt felnevelni őket: így biztosan nem lesz soha többé háború. Komolyan gondoltam, hogy mivel a mamám által fordított híreket kiküldik a “nagyvilágba” ő ezt is ki fogja tudni küldeni és természetesen az illetékesek megfogadják majd a jó tanácsomat, ezzel gyorsan véget vetve a háborúnak.

Az ENSZ-főtitkársági elhivatottságomról szóló családi legendán túl én most úgy látom, hogy ebben a történetben megtalálható életem két vezérmotívuma: a gyermekek ügye és a kommunikáció fontosságában vetett hit.

Sok évvel később, mint az ENSZ kommunikációs konzulense dolgoztam és napról napra egyre súlyosabban ábrándultam ki a világszervezetből.
Még nem találkoztam a Waldorffal, amikor egy virtuális Gyerekköztársaságot akartam létrehozni a párom informatikai segítségével.
Most ennek a gondolatnak mint búvópataknak az üdítő felszínre-törését vélem meglátni Fóti Péter Demokratikus Nevelésről szóló kezdeményezésben. A gyerekekért, a fiatalokért és főképpen VELÜK lehet csak igazi változást remélni.

Az utóbbi évben, amikor a “Családkísérési protokoll” és a “Lazaciskola: szülők az árral szemben” projekteken dolgoztam egyre erősebben éreztem azt, hogy nem maradhatok távol a politikától. Egész egyszerűen azért, mert a politika nem marad távol tőlem és az általam megvédeni kívánt gyerekektől, családjaiktól.
Kapóra jött sok szeretett Vekerdy könyv után a Kim John Payne: “Egyszerűbb gyermekkor”-ában sarkalatosan megfogalmazott gondolat: “A mai társadalom hadüzenet nélküli háborút folytat a gyerekkor ellen.” Igen, ezt látjuk, tapasztaljuk nagyon sok szinten és mondhatni mindenhol a világon. Az volt a problémám, hogy miközben az éhínség által sújtott gyerekek helyzete evidens, a mi fogyasztói társadalom által megnyomorított gyermekeinké nem az: és így nagyon nehéz harcba szállni, követőket, szövetségeseket találni.
Az, ami most Mo.n történik viszont szomorúan a “segítségemre” van.
A jelenlegi kormány minden egyes jogi megmozdulása rövid és hosszútávon gyerekellenes. Hogy ezt, mint minden egyéb autokratikus, elnyomó intézkedést, a róluk és családjaikról való gondoskodás mázába burkolva le tudják nyeletni azokkal, akikhez kizárólag az általuk manipulált információ jut el, az egyenesen katasztrófához vezethet.

És fog is vezetni ha nem ébredünk időben fel. Mire? A személyes felelősségvállalás és az összefogás fontosságára. Így: kéz a kézben. Mert rém könnyű a nagy egyéni szerepvállalásból egotrippet csinálni; alig akad olyan személyiség aki ettől a veszélytől mentes lenne. Ezért is tisztelem és szeretem annyira a Hívatlanul csoport alapítóját, Lázár Júliát: nagyra-becsülendő kivétel! És nehéz, nagyon nehéz felülemelkedni sok, sok széthúzó, elválasztó tényezőn, hogy arra koncentráljunk, ami összeköt és amiben igenis meg kell tanulnunk együttműködni, ha komolyan gondoljuk, hogy változtatni akarunk és gyorsan, már amennyire ezt történelmi órával mérve annak lehet nevezni.
Igen, közben meg nekem olyan, mintha ketyegne alattam a föld, mert nincs nap, hogy ne jusson el hozzám egy olyan konkrét eset híre ahol egy gyerek sérül:  fizikailag, lelkileg, jogaiban, valahogy… És én ezt már nem bírom! Kérem, legyenek szívesek meghallani ezt a szelíd sikolyt és kérem, ne tessék már engem türelemre és megfontoltságra inteni. Nem, nem és nem. Nem akarom hagyni! Egyetlen egy gyereket sem akarok hagyni, hogy bántsanak! Hány ezren, tízezren, százezren kell “szakavatott” erőszak között megszülessenek míg eljön ebben az országban is az a pillanat, hogy a szülők szabadon választhassanak hogy hol, kivel szüljenek, és hogy szabadon engedjék azt a Geréb Ágit, aki ezért tenni mert? Hány család életét kell az autizmussal, a különböző autoimmun betegségekkel, az exponenciálisan megnövekedett gyerekkori rákkal való küzdelem megkeserítse, amíg tisztességesen fognak tájékoztatni a védőoltásokról és megadni itt is az informált választási lehetőséget? Hány gyerek gyerekkorát kell tönkretegye és egészségét egy életre aláássa a nemmegfelelő bölcsőde, a kötelezővé-tett korai óvoda, a megnyomorított iskolázás? És hány családét? És hány óvó- és iskolai pedagógusét? Hány gyereket taszítunk még a gyerekbűnözésbe a teljesen idejétmúlt, elnyomásra alapuló rendelkezésekhez való néma asszisztálásunkkal? Hány gyerek lelkét kínozzuk még meg a szegregáció és a diszkrimináció eltűrésével?

Hogy kezdek patetikussá válni? Mit bánom én! Az a hatalmas előnyöm van (nem az utcán találtam, megdolgoztam érte!) hogy nem félek attól, hogy nevetséges, népszerűtlen vagy támadható leszek. Sőt! Addig nehéz, amíg átnéznek rajtam és néma marad a sikolyom: csupán egy torz arc kimerevítve a képernyőn, egy kitörölendő, a netikettnek fittyet hányó nagybetűkkel tűzdelt poszt, amin túl lehet lépni. Addig nehéz.

Most viszont annyira súlyosnak érzem a helyzetet, hogy abban reménykedem, társakra lelek.
Amit és ahogyan csinálni szeretném azt nehéz a már meglévő csoportokra ráhúzni, és nem is akarok erőltetni semmit és senkit.
Jókor jó helyen voltam, amikor bekerültem a Hívatlanulba, ahol szerepet vállalhattam az október 5-iki szervezkedésben. Most viszont egy hete nem azt csinálom, amit kellene. Nincs rá garanciám, hogy jól gondolom, de nem tudom másképp gondolni.
Az a meggyőződésem, hogy a komolyan, koncentráltan és magas szakmai színvonallal dolgozó szakértői csoportok mellé kell egy akció-csoport is, aminek semmi egyéb feladatát nem látom egyelőre az ébresztésen kívül. Ennek eszközei nagyon változatosak, belefér a flashmob, a fb-kampány, bloggolás, az aláírásgyűjtéstől kezdve a polgári engedetlenség és a nemzetközi szolidaritás-kampány megszervezéséig minden! Egy ilyen ÉBRESZTŐ csapatot szeretnék összehozni Molnár Péter nyugdíjas tanárnő anyukájától kezdve a KiHás, HaHás barátokig, az SNI-s anyukától a cigány barátnőmig mindenkit átölelő körből, az ismerős és ismeretlen, hívatott és hívatlanulos TETT-TÁRSAIM közül. Ezt a csapatot neveztem imigráns kormánynak pár nappal ezelőtti bejegyzésemben, pontosabban az egyik részének. A másik része lenne a már fennemlített szakértői kör.

Meggyőződésem, hogy nem azon kellene kínlódnunk, hogy melyik politikai párttal fáj nekünk a legkevésbé az azonosulás, és “minden jobb a jelenleginél” felkiáltással beállnunk az egyáltalán nem egységes és demokratikusságában is néhol megkérdőjelezhető ellenzék mögé! Mernünk kell újjáírni a szabályokat! Igenis olyan korban élünk, ahol hatékony eszközök állnak a rendelkezésünkre, hogy az egyéni felelősségvállalás és a civil összefogás határozhassa meg az ország politikáját az általa hatalomra juttatott független szakértői kormányon keresztül. Ne tessék engem utópista zöldfülűnek nézni, nem ma jöttem le a piroska és a farkasos falvédőről. Vettem részt olyan nemzetközi kampányban, aminek eredményeképpen felállt a hágai büntetőjogi bíróság, akadályoztunk meg kivégzést, védtünk meg szerbiai magyarlakta falut, ahol megtagadták a katonai szolgálatot és még sorolhatnám. (És mindezt a jelenlegi éltemben tettem, igen.)

Hogy politikai karrierre készülök-e? Hát persze! Ha összejön az a csapat, ahol az emberek komolyan gondolják, hogy a szerepük csupán annyi, hogy lehetővé tegyék és biztosítsák a legjobb értelemben vett demokrácia működését, komolyan veszik a hármas tagozódást, az átlátható költségvetést, és nem csupán lájkolják az uruguayi elnök példáját hanem követik is, akkor abban szívesen részt veszek.

Idéztem már Virchov-ot: “A politika orvoslás nagyban”. Én gyógyítással foglalkozok. Per pillanat elsősorban szociális gyógyítással. Hiszek benne. Hiszem azt, hogy ahogyan egy szervezetben egy betegség-góc jöhet létre és terjedhet, ugyanez történik meg társadalmi szinten is. És hiszek az egészség-góc létrehozásának értelmében is, illetve abban, hogy a már igenis létező és egyre szaporodó egészség-gócokat össze kell kötni. Tudom, nem egy vonzó fogalomtársítás, de ha gyógyító erőket sugárzó fénypontokként képzeljük el ezeket a “gócokat” máris jobb, nem? Így lehet létrehozni azt a szeretet és fényhálót amivel kifoghatjuk magunkat a sötétségbe való zuhanás előtti pillanatban. Hiszem, hogy lehetséges és tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül.

Ezennel pedig a cibertérbe való szelíd sikoltás helyett egy személyes és egy virtuális találkozóra hívok meg szeretettel mindenkit, aki kapcsolódna.

A virtuális találkozó színtere a Láthatósági Kampány FB oldal lesz (amit valószínűleg át fogok nevezni).

A személyes találkozó pedig egy ébresztőnek szánt beszélgetés arról, hogy:
“VAN-E ÉLET A POLITIKÁN TÚL?
Azaz meg lehet-e gyógyítani egy országot? (még Magyarországot is?), mi fán terem az egyéni felelősségvállalás és a civil összefogás, veszélyes sport-e a polgári engedetlenség?

Időpont: október 21. hétfő, 18:00 – 20:00
Helyszín: Kaptár Közösségi Iroda, 1065 Révay köz 4.

Csatlakozni az esemény-oldalán lehet és orvosilag ajánlott ;-)!

Szelíd sikoly

Image

Egy hete volt.

Sok minden rám ragadt a Waldorf-oviból, többek között az is, hogy nem teszem fel a világhálóra a gyerekek fényképét (és nem csak az enyéimre vigyázok így!).
De az 5-ikével kapcsolatos fotóriportokban annyiszor előbukkantak, hogy most kivételesen én is felhasználok egyet, ahol a Ne bántsátok Samukát! és a Samukának egy országot! blogposztjaim főszereplője adja elő szelíd változatban Munch sikolyát.

Nem tudok és egyelőre nem is akarok nem személyeskedve írni, pedig nagyon meghatóan figyelmeztettek ennek veszélyére. Tegnap olvashattam drága jó újszerzemény barátomtól, hogy ez nem illik össze a közéleti szerepléssel, de hát hol vagyok én még a közéletiségtől, könyörgöm?

Viszont kicsit jobban belegondoltam és a következőkre jutottam.
Én valahol pont ebben a személyessé tételben látom a dolgomat. Pont ezt gondolom gyógyírnek a tömegesítés, uniformizálás, az igen rossz-értelemben vett globalizáció okozta pandémiára.
Azzal, hogy én arról beszélek, hogy személyesen hogyan, miben élem meg pl. egy országra érvényes törvény igazságtalanságát, vagy hogy milyen régi tapasztalataim fűződnek ehhez, arra szeretnék biztatni mindenkit, hogy igenis, vegyük észre: nem csak az tartozik ránk, ami ebben a pillanatban a húsunkba vág. Nehéz kihívás, hiszen sokszor még azt sem akarjuk tudomásul venni, hogy már lassan belénkgyógyul a ránkszorított hurok! És ennek következményeire a XX-ik század történelme súlyos példákkal szolgál.

A személyes felelősségvállalás az első lépés, ami után jöhet a civil összefogás és igenis, a pártok feletti politizálás!
Azért tudnak erről olyan nagy hévvel beszélni a fiatalok, mert ők még nem félnek annyira attól, hogy megkérdőjelezzék a régi sémákat, intézményeket, szabályokat! Hála nekik és az Égieknek!
És azért is tudnak mert a korukkal járó mániákus igazságkeresésben igenis személyesen implikálódnak és – akár szélsőségesen is de őszintén – megélik azt, amivel azonosulnak, mert ők még könnyebben tudnak azonosulni.

Rudolf Virchow kb másfél évszázaddal ezelőtt mondta, hogy “a politika az orvoslás nagyban”… Mo.n (és nem csak) úgy is néz ki mindkettő… Hogy? Ahogyan kinézni hagyjuk.
A gyógyításban miután egy ideig az alternatív medicina újdonságnak (és boszorkányságnak) számított, mára kezd egyre elfogadottabbá válni. Ott is az egyik alap a személyközpontúság, amit az ún. akadémikus orvoslás neheze(bbe)n tud megvalósítani, amikor betegséget és nem beteget kezel.
Az ennél is mélyebbre menő integratív orvoslás – nevéhez híven – integrálja mindazt, ami az akadémikus és az alternatív orvoslásból a legjobb, azaz a leginkább a gyógyulni kívánó ember javát szolgálja és még ki is egészíti ezt azzal, hogy a páciensnél nem csak fizikai (akadémikus o.) és lelki, spirituális (alternatív o.) szinteket veszünk figyelembe, hanem a szociális szintet is.

Azt gondolom, hogy eljött az ideje az integratív politikának, még akkor is (vagy pont azért), mert ezt mindkét oldalról majd jól lehúzzák és majd erőszakosan vagy nagyon is kifinomult és művelt érveléssel fognak erről az érintettek nyilatkozni, ha egyszer ennek is eljön az ideje.
Mindig megnyugtató Gandhihoz visszatérni egy-egy jó szóért. Itt például azzal bátorítom magam hogy: “Először figyelembe sem vesznek, aztán nevetnek rajtad, aztán harcolnak ellened, és aztán nyersz.” Tisztában vagyok azzal, hogy az első két lépés nem garancia az utolsóra, de ha már eljutnék a harmadikhoz kezdenék igazán optimista lenni! Elsőre azt írtam, “bizakodó”, de rájöttem, hogy az már vagyok, ezért van erőm.

Az integratív politika nem a piramiselvnek megfelelően működne, hanem az egész társadalomra kiterjesztett hálózatban.
Alapfeltétele a BIZALOM.
Bizalom abban, hogy “az emberek inkább jók mint rosszak” (Camus), hogy nincs bennük “gyárilag” a csalás, átverés, lopás, sőt, még a közöny se (amiről szintén Camus mondja, hogy a legnagyobb rossz, mert emberek halálához vezet!). Bizalom abban, hogy amennyiben megbecsült részei a társadalomnak igenis felelősséget fognak vállalni a maguk módján és mértékében. Ennyi épp elég is lenne. Bizalom abban, hogy amennyiben független, manipulációmentes információban részesülnek igenis döntésképesek azokban a dolgokban, amelyek az életükkel összefüggnek, hogy csak egy példát említsek a gyerekeikkel kapcsolatosan: hol, hogy szülessen? milyen kezeléseket kapjon? mikor, milyen óvodába, iskolába járjon stb stb. Bizalom abban, hogy ha megfelelő azaz igazságos és közérthető adózási rendszer van, akkor nem a kiskapukkal és a feketézéssel foglalkoznak majd az emberek, hanem boldogan fizetnek értelmes és általuk is követhető beruházásokra, szolgáltatásokra. Bizalom abban, hogy ingyenes tömegközlekedés, feltétel nélküli alapjövedelem, működő szociális háló stb pozitívan hatnának az állampolgárokra és nem visszaélésre késztetnék őket.
A bizalmatlanság és az elnyomás vezet mindahhoz, amit a hatalom még nagyobb ellenőrzésel és nyomásgyakorlással igyekszik “megoldani”. És ami, nem utolsósorban, rohadt sok pénz(ünk)be is kerül. Nem csak a stadionok, hanem a metrónál hatosával felsorakozott barátságtalanul néző ellenőrök, a “gyerekbűnözés elleni harcba”, meg a nevelőszülők mellé (veszélyes egy fajzat!) bevetendő gyámok (meg még hosszan sorolhatnám) is rettenetesen sok pénzt visznek el!

Egy olyan korban élünk, amikor egyetlen egy angliai diák olyan nemzetközi kampányt tudott elindítani, amellyel több száz szíriai diáktársán segített (40.000 feletti aláírást gyűjtve), mi meg nem merünk hinni abban, hogy civil szervezetek képesek népi kezdeményezéseket indítványozni és megfelelő támogatottságot nyerni az egész társadalmat érintő súlyos ügyekben!

Olyan korban élünk, ahol megvannak az eszközök amelyek lehetővé teszik, hogy ne egyéni monopóliumokat szolgáljunk ki, egyben magunkat is kiszolgáltatva ezen monopóliumok birtokosainak és veszélyes cinkosainak, és mégis Windows-ban írják legtöbben a szabadságról, közösségi együttműködésről és fenntartható fejlődésről szóló értékesnél értékesebb tanulmányaikat, cikkeiket értetlenkedve nézve egy Open Office-ból származó .odt formátumú fájlra.

Olyan korban élünk, ahol rendelkezésre áll minden ahhoz, hogy az intézmények, a közigazgatások, és akár az állami költségvetés is teljesen és ténylegesen átláthatóvá legyen téve! És még vannak olyan tiszta emberek is, akik ezt a maguk kis szférájában vállalnák, de a többség nem tud róla és így nem is él ezzel a – pedig mennyire jogos – elvárással.

Nézünk jobbra és balra, majd még jobban jobbra és még kevésbé balra és szerintem nem igazán látunk olyat, aki ne ábrándított volna ki, aki tényleg mindenben betartotta  volna az ígéretét, aki ne okozott volna csalódást.
Emeljük fel a tekintetünket, majd nézzünk a tükörbe.
Ott van a válasz.

Állítsátok meg a világot, be akarok szállni! Na jó, beugrok magamtól…

Image

(amikor megosztottam a huppa.hu-n megjelent elkeseredett szegedi levelet a kísérő szöveg egyre csak folyt belőlem így átcsatornáztam erre a felületre)

én már elhagytam egyszer a szülőföldemet ezért…
majd elhagytam azt az országot is, ahova azért jöttem, mert az anyanyelvemet beszélték, de rá kellett döbbennem, hogy magyar kisebbségnek lenni Mo.n rosszabb mint az előtte-való állapot
és visszajöttem ugyanebbe az országba, pedig hittem és mondtam, hogy ez az utolsó hely a világon, ahova menni szeretnék…

azért maradok itt mert azt hiszem, dolgom van azzal, ami itt történik
hiszem, hogy minden mélyrepülésnek értelme van
személyes sorsokban orvosi szempontból is megtapasztalható: az antropozófus orvoslásban, mint a hozzá kötődő Waldorf pedagógiában, dolgozunk ezzel
ha meg egy egész ország zuhan, akkor még nagyobb jelentősége van (lehet?) nem “csak” az adott ország szempontjából
az újjászületés előfeltétele a halál
vállalni az újért való küzdelmet annyi mint vállalni azt, hogy most egy kicsit belehalunk
optimistább megfogalmazásban: azért van értelme ennek a mostani szörnyű állapotnak mert csak ez a teljes rombolás teremtheti meg a helyet az újnak, elsősorban azáltal, hogy bennünk egyénekben felébreszti a sóvárgást ezután az új után, majd fokozza addig, míg végre cselekedni is hajlandók leszünk

hiszem, amit Victor Hugo-nak tulajdonítanak mondás igazát, hogy egyetlen hadseregnek sincs nagyobb ereje, mint egy ideának, amelynek eljött az ideje
hogy pontosan mi ez az idea? tulajdonképpen ennek a keresése folyik most több szinten is
szerintem a magasabb szintű tudatossággal és személyes felelősségvállalással függ össze
ezért gondolom teljes mértékben újraírandónak a (nemlétező) társadalmi szerződéseinktől kezdve a legmagasabb szintű politikáig az egész mindenséget cakompakk

hogy az ember földrajzi szinten keresi a helyét érthető
hogy megyek, mert egy ismerős és egy ismeretlen “nemahelyemenvagyok” állapot között úton lenni  még mindig jobb
hogy kivonulok a világból vagy bevonulok személyes megvilágosodásom keresése mögé az is egy választható alternatíva
Romániában nagyon sok vicc szólt erről, egyre több alkalmazható már itt is… érdekesen forognak a történelem kerekei ebben a térségben… “az utolsó, aki elhagyja az országot kapcsolja le a villanyt!”… igaz, nekünk akkor nem volt rezsicsökkentésünk, ami mellett már erre sem kell figyelni, mert tulajdonképpen ingyen van az áram (a villamosszékben, amin a szánalmassá zsugorodott Demokrácia nevű hölgyemény ücsörög fásultan várva a kapcsoló kattanását)

szóval igen, el lehet menni
mégis, pont nekem, aki már háromszor hagytam el országot, pont én, aki szülői házamból, kis családomból, majd egy házasságból és többször a saját életemből is kiléptem, pont itt és pont most erre az jutott eszembe, hogy nem születtem patkánynak;
kicsit félve írom le, mert semmikép sem ítélkezésnek szánom! ezért is soroltam fel a saját továbbállásaimat!
mindennek megvan az ideje és a helye; nekünk is; amikor sikerül megtalálnunk MAGUNKBAN ezt a helyet akkor a kinti világban is megtaláljuk;

szervezetfejlesztő coach szülőtársam hívta fel a figyelmemet arra a hangra, ami bizonyos helyzetekben előtör belőlem és valami olyasmiről sipítozik: hogy már megint bánt a világ engem, megsértenek pedig én csak jót akarok, és annyira, de annyira hogy nem is veszem észre, hogy a másik egyáltalán nem kér belőle… ez az a hang, amire mindenki bezár, és amíg bármilyen értelmes és hasznos és számomra evidens világmegváltásomat ilyen mellékzörejekkel tudtam csak véghez vinni ezek sorra személyes sérülésekhez, kiábrándultsághoz vezettek, még ha látszólag sikerrel is jártak a kevesebbet elvárók szemében

szerintem a legtöbbet azzal tehetünk a világ- és rendszerváltásért ha saját magunkon dolgozunk nagyon keményen annak érdekében, hogy a lehető legpontosabban definiáljuk lehetséges hatáskörünket
ha ez megtörténik, akkor már nem fog zavarni sem a kormány legújabb rémtette sem a személyes népszerűségi indexünk zuhanása azok körében, akikhez tartozni véltünk
ha ez megtörténik, nem kell elhagyjunk semmit és senkit a saját egotrippünkre szóló beszállókártyán kívül
és egyszerre csak azon kapjunk magunkat, hogy rendkívül sok időnk és energiánk szabadult fel, amit konkrétan a célunk elérésére mobilizálhatunk

amikor arra intenek, hogy fejvesztve rohanok, követhetetlen vagyok, kapkodok, túl sokat akarok most már van időm megállni egy pillanatra és átgondolni (igaz, gyorsan), hogy így van-e?
nincs így
az én esetemben nincs így
és ezt azért tudom ilyen pontosan, mert végre pontosan tudom, hogy mi a dolgom: én nem abban vagyok jó, hogy egy bizonyos területben mélyre ássam magam és ahhoz a területhez szakmailag hozzátegyek a szükséges függetlenség és kiváló színvonal jegyében
nekem az a dolgom, hogy összekössek: elsősorban az egyes embert saját erő, fény, bizalom és szeretet forrásával, majd az embereket és ezen forrásaikat egymással: ennyi
 
még egy kiegészítés: a szeretet és fény hálóról Hal Uplinger beszélt nekem először 2000-ben, amikor egy nemzetközi kampányon dolgoztunk a robbanó aknák betiltásáért; Hal volt a  Live Aid producere, amit az emberiség egyik legnagyobb kollektív eseményeként tartanak számon; Budapestre akartuk hozni a nagy koncertet, de aztán széthullott az egész… 2011-ben bekövetkezett haláláig kapcsolatban maradtam Hal-al: büszke lenne most rám, és én meg akartam róla emlékezni az október 5-vel kapcsolatosan

minden, amit életünkben teszünk (vagy nem teszünk) hozzátartozik a hívatásunk beteljesítéséhez: jelentéktelennek tűnő lépések is értelmet nyernek abban a pillanatban, amikor felismerjük életünk igazi értelmét: azt a kis darabkát, amit csak mi tudunk és vagyunk hívatottak hozzátenni a Világhoz

kedves szegedi elkeseredett Harcos! Te tudod, hogy merre kell menjél, hol kell keresned azt a helyet, ahol megteremtheted magadnak a körülményeket, hogy Fényeddel és Szereteteddel bekapcsolódhass ebbe a hálóba; mindegy, hogy földrajzilag hol is lesz ez a pont; a lényeg, hogy Te ott legyél magadban, ahol a legigazabb lánggal tudsz égni!