Választások… ha

Image

Ha én magyar kormánypárt lennék, amelynek sikerült úgy gazdasági, mint politikai és erkölcsi szinten velejéig korrumpálni és megosztani az országot, és amely olyan választások előtt áll, ahol már a gyanúja sem merülhet fel az esélyegyenlőségnek és a tisztaságnak, tehát tuti a győzelem, akkor én fejvesztve rohannék olyan nagyhatalomnak eladni magam, amelyik a totális diktatúra felé vezető utamon hű társam és támaszom lesz.

Ha én magyar ellenzéki párt lennék, nem akarnám egy istenért sem megnyerni a választásokat, mert ha valami csoda folytán és minden beépített csalás és trükk ellenére mégis, akkor a fejemre dőlne az egész rettenet, amit fennemlített szíveskedett véghezvinni.

Ha én magyar nép lennék, akkor elgondolkodnék talán azon, hogy nem kéne-e megpróbálni kiszállni a történelmileg berögzült játszmákból még mielőtt vérbe, vagy radioaktív sugárzásba kerülne.

De én egyik sem vagyok.

Olyannyira nem, hogy még csak utána sem néztem rendesen, és eddig meg voltam győződve, hogy valóban csak politikai pártok jelentkezhetnek a választásokon, mert minden mást szokásukhoz híven kicsináltak, most meg pénzelik a kispártocskák születését, hogy még jobban szétcincálják az ellenzéki összefogást (hogy enyhe túlzással, de dicsőítőn nevezzük „azt”).

Tehát annyiban maradtam magammal, hogy az a dolgom, hogy úton-útfélén mondjam ahogy tudom, akinek tudom, hogy abba kéne már hagyni ezt a fúj-politikázást, abba a másikra mutogatást, leszállni kicsit arról a magas civil lóról és feltűrni az ingujjat, merni belenyúlni a darázsfészekbe, a tűzbe és igen, még a mocsokba is, ne féltsük már annyira magunkat, lépjünk túl az árnyékunkon, a sértődékeny apolitikus öntudatunkon, ne ámítsuk magunkat, hogy más tehet róla, mert ez legalább akkora hipnózis, mint a rezsicsökkentés. Tessék összefogni, megtanulni vitatkozni, egyeztetni, odafigyelni a másikra, együtt-érezni, -gondolkodni és -cselekedni úgy igazán, úgy igazul. Mert hogy akkor talán sikerül kivajúdnunk magunkból az igazi alternatívát, amit, ha már végre elég rossz lesz (nem, még mindig úgy néz ki, hogy nem eléggé az), fel tudunk vállalni és kínálni: bátran és bizalommal.

Na de aztán mégis kiderült, hogy el lehetne ezt már most is kezdeni. Persze, vajmi kevés siker-garanciával. De aki garanciákról akar olvasni, az keressen valami mást, biztosítás-ügynöki blogot, vagy közmédiát…

Mert hogy lehet kérem indulni független jelöltként. Ezt Ti persze tudtátok és azt mondjátok, hogy na és? Totál képtelenség, ráadásul megint csak hasznos szavazatokat visz el az ellenzéktől… Nyilván, kell egy adag naivitás és talán őrültség is, hogy ezt valós alternatívának gondolja az ember, de én teszek egy egyelőre nem kellően megalapozott kísérletet.

És azt mondom:

Ha mernénk hinni abban, amiről beszélünk, akkor nem azon sajnálkoznánk, hogy nincs alternatíva, meg hogy ez az ellenzék úgy jön, mintha menne, hanem azon dolgoznánk, hogy a hitelesen működő civil szervezetekből független képviselőjelöltek jelentkezzenek az áprilisi választásokra.

Ha komolyan gondolnánk, hogy nem az kellene most fontos legyen, hogy jobb vagy bal, hanem hogy vannak súlyos problémák, amelyek megoldására pártpolitikai érdeken felülálló, komoly szakértelemre van szükség, akkor ezt a szakértelmet próbálnánk döntéspozícióba hozni.

Ha bíznánk annyira önmagunkban, hogy a másikban is bízni tudjunk, akkor rég össze kellett volna jönnie egy országos civil platformnak, ami a független képviselők háttérszervezeteként erős tárgyalási pozíciót biztosítana minden párttal, illetve koalícióval szemben.

Ha lenne bátorságunk személyes felelősséget vállalni, akkor nem csak beszélnénk arról, hogy be kellene vezetni a részvételi demokráciát, hanem magunkon keresztül, személyes fellépésünkkel és szerepvállalásunkkal vezetnénk azt be, a képviseleti demokrácia valós kontrolljaként.

Folytatható, de minek? 

Van itt ez a pénz-ügy. Egy millió meg sok millió. Jelöltnek, szervezetnek… Szerintem ez lehetne az aduász: a legeslegjobb alkalom bebizonyítani, hogy egy ilyen fellépés teljesen más alapokra helyezkedik, mint minden eddigi pártos vagy eddigi független.

Ha én egy civil szervezet jelöltjeként indulnék, nem fogadnék el egy forintot sem ettől a kormánytól. Azt mondjátok, hogy akkor hogy kampányolok? Szerintem megoldom, pontosabban: megoldjuk. Mert ha a szervezetem, és az általam képviselni kívánt emberek hisznek bennem, akkor támogatni fognak. Még pénzzel is. De sok másféleképpen is lehet: ez egy új korszak, új eszközökkel és – ne felejtsük el – a hagyományosak úgyis el vannak eleve csalva!1

Ha egy valós civil platform állna össze, be tudna vonzani annyi kreativitást, pénz- és erőforrást, hogy kompenzálja a „kihagyott” finanszírozást és ezzel szerintem olyan erkölcsi bizonyítványt állítana ki magáról, ami sok embert minimum elgondolkodtatna.

És folytatom a pénz vonalat.

Aki képviselő akar lenni, az ugyebár szolgálni akarja az embereket, az ügyet, amiben hisz, az országát? Ha ez így van, akkor miért kellene a képviselőség különös anyagi haszonnal járjon? Miért elégszünk meg azzal, hogy lájkolgatjuk José Mujicat, akit a világ legszegényebb elnökének tartanak, mert az uruguayi átlagkereset feletti jövedelmét karitatív célokra fordítja? Miért nem várjuk ezt el a magyar képviselőktől is, illetve, ha mi, civilek indulnánk, miért ne szögeznénk ezt eleve le? Addig is, amíg nem sikerül megváltoztatni az általános bérezést, a független civil jelölt keresetének minimum 50%-t átadja a saját szervezetének, amely természetesen, ezzel nyilvánosan elszámol. Tudom, hogy működik, mégpedig személyes tapasztalatból, igaz, csak közvetve, azaz mint képviselő-feleség (Olaszországban).

És ha már megemlítettem az elszámolást: amikor a technika ott tart, ahol, tehát minden eszköz rendelkezésünkre áll ahhoz, hogy valóban átláthatóvá legyen téve minden költségvetés, és hogy a részvételi demokráciáról tényleg ne csak Svájcról szóló posztokban dumáljunk, hogy van az, hogy kimerülünk a korrupció elleni tiltakozásban ahelyett, hogy követelnénk azon kontrollok bevezetését, amelyek ezt eleve megakadályozzák?

Na szóval.

Nem, nem lóg bele, mert már rég nyakig benne vagyunk.

Nem tudom, bár hiszek a csodákban, hogy másfél hónap alatt fel lehet-e ébreszteni 2.999.998 szavazót ebben az országban és főleg azt nem, hogy az ébresztőket fel lehet-e ébreszteni, hogy igen, már most, és igen, pont Te, és igen: függetlenül, közösen..

Azt viszont hiszem, hogy el kell kezdeni. Itt, ebben a beteg országban és az egész régióban. És ott is: függetlenül, közösen.

Mert igaz változást csak így választhatunk. És csak mi.

 

 

1 Gyorsan leszögezem, hogy mivel összesen pár hónapja pörgök a civil politizálás hazai színpadán, nem gondolom megalapozottnak azt, hogy én jelöltessem magam, de sok olyan civil aktivistát ismerek, akiket viszont szívesen támogatnék, mert hitelesen és felkészülten tudnák érvényesíteni az általuk képviselt emberek, ügyek érdekét. Az írásban továbbra is elő fog fordulni az egyes szám, első személy, mert ezt a kultúrát szeretném erősíteni.

 

Reklámok

Ébresztő!

Image

Hetedik születésnapom hajnalán tört ki a ciprusi háború. Édesanyámat napokig nem láttam, mert sokáig dolgoztak a Hírügynökségben. Volt külügyes, 56 miatt lefokozott, kisemmizett nagymamám elmagyarázta, mint mindent, ezt is. Egy este kijelentetem, hogy nem fekszem le: megvárom Édesanyámat, mert el kell neki mondjam, hogy megoldottam a ciprusi kérdést. Nagymamám bölcs volt, békén hagyott és faggatózni sem kezdett, sosem tette. Mikor megjött a mamám, izgatottam elmondtam neki a megoldást: ki kell üríteni Ciprust és csak görög és török gyerekeket kell odavinni, együtt felnevelni őket: így biztosan nem lesz soha többé háború. Komolyan gondoltam, hogy mivel a mamám által fordított híreket kiküldik a “nagyvilágba” ő ezt is ki fogja tudni küldeni és természetesen az illetékesek megfogadják majd a jó tanácsomat, ezzel gyorsan véget vetve a háborúnak.

Az ENSZ-főtitkársági elhivatottságomról szóló családi legendán túl én most úgy látom, hogy ebben a történetben megtalálható életem két vezérmotívuma: a gyermekek ügye és a kommunikáció fontosságában vetett hit.

Sok évvel később, mint az ENSZ kommunikációs konzulense dolgoztam és napról napra egyre súlyosabban ábrándultam ki a világszervezetből.
Még nem találkoztam a Waldorffal, amikor egy virtuális Gyerekköztársaságot akartam létrehozni a párom informatikai segítségével.
Most ennek a gondolatnak mint búvópataknak az üdítő felszínre-törését vélem meglátni Fóti Péter Demokratikus Nevelésről szóló kezdeményezésben. A gyerekekért, a fiatalokért és főképpen VELÜK lehet csak igazi változást remélni.

Az utóbbi évben, amikor a “Családkísérési protokoll” és a “Lazaciskola: szülők az árral szemben” projekteken dolgoztam egyre erősebben éreztem azt, hogy nem maradhatok távol a politikától. Egész egyszerűen azért, mert a politika nem marad távol tőlem és az általam megvédeni kívánt gyerekektől, családjaiktól.
Kapóra jött sok szeretett Vekerdy könyv után a Kim John Payne: “Egyszerűbb gyermekkor”-ában sarkalatosan megfogalmazott gondolat: “A mai társadalom hadüzenet nélküli háborút folytat a gyerekkor ellen.” Igen, ezt látjuk, tapasztaljuk nagyon sok szinten és mondhatni mindenhol a világon. Az volt a problémám, hogy miközben az éhínség által sújtott gyerekek helyzete evidens, a mi fogyasztói társadalom által megnyomorított gyermekeinké nem az: és így nagyon nehéz harcba szállni, követőket, szövetségeseket találni.
Az, ami most Mo.n történik viszont szomorúan a “segítségemre” van.
A jelenlegi kormány minden egyes jogi megmozdulása rövid és hosszútávon gyerekellenes. Hogy ezt, mint minden egyéb autokratikus, elnyomó intézkedést, a róluk és családjaikról való gondoskodás mázába burkolva le tudják nyeletni azokkal, akikhez kizárólag az általuk manipulált információ jut el, az egyenesen katasztrófához vezethet.

És fog is vezetni ha nem ébredünk időben fel. Mire? A személyes felelősségvállalás és az összefogás fontosságára. Így: kéz a kézben. Mert rém könnyű a nagy egyéni szerepvállalásból egotrippet csinálni; alig akad olyan személyiség aki ettől a veszélytől mentes lenne. Ezért is tisztelem és szeretem annyira a Hívatlanul csoport alapítóját, Lázár Júliát: nagyra-becsülendő kivétel! És nehéz, nagyon nehéz felülemelkedni sok, sok széthúzó, elválasztó tényezőn, hogy arra koncentráljunk, ami összeköt és amiben igenis meg kell tanulnunk együttműködni, ha komolyan gondoljuk, hogy változtatni akarunk és gyorsan, már amennyire ezt történelmi órával mérve annak lehet nevezni.
Igen, közben meg nekem olyan, mintha ketyegne alattam a föld, mert nincs nap, hogy ne jusson el hozzám egy olyan konkrét eset híre ahol egy gyerek sérül:  fizikailag, lelkileg, jogaiban, valahogy… És én ezt már nem bírom! Kérem, legyenek szívesek meghallani ezt a szelíd sikolyt és kérem, ne tessék már engem türelemre és megfontoltságra inteni. Nem, nem és nem. Nem akarom hagyni! Egyetlen egy gyereket sem akarok hagyni, hogy bántsanak! Hány ezren, tízezren, százezren kell “szakavatott” erőszak között megszülessenek míg eljön ebben az országban is az a pillanat, hogy a szülők szabadon választhassanak hogy hol, kivel szüljenek, és hogy szabadon engedjék azt a Geréb Ágit, aki ezért tenni mert? Hány család életét kell az autizmussal, a különböző autoimmun betegségekkel, az exponenciálisan megnövekedett gyerekkori rákkal való küzdelem megkeserítse, amíg tisztességesen fognak tájékoztatni a védőoltásokról és megadni itt is az informált választási lehetőséget? Hány gyerek gyerekkorát kell tönkretegye és egészségét egy életre aláássa a nemmegfelelő bölcsőde, a kötelezővé-tett korai óvoda, a megnyomorított iskolázás? És hány családét? És hány óvó- és iskolai pedagógusét? Hány gyereket taszítunk még a gyerekbűnözésbe a teljesen idejétmúlt, elnyomásra alapuló rendelkezésekhez való néma asszisztálásunkkal? Hány gyerek lelkét kínozzuk még meg a szegregáció és a diszkrimináció eltűrésével?

Hogy kezdek patetikussá válni? Mit bánom én! Az a hatalmas előnyöm van (nem az utcán találtam, megdolgoztam érte!) hogy nem félek attól, hogy nevetséges, népszerűtlen vagy támadható leszek. Sőt! Addig nehéz, amíg átnéznek rajtam és néma marad a sikolyom: csupán egy torz arc kimerevítve a képernyőn, egy kitörölendő, a netikettnek fittyet hányó nagybetűkkel tűzdelt poszt, amin túl lehet lépni. Addig nehéz.

Most viszont annyira súlyosnak érzem a helyzetet, hogy abban reménykedem, társakra lelek.
Amit és ahogyan csinálni szeretném azt nehéz a már meglévő csoportokra ráhúzni, és nem is akarok erőltetni semmit és senkit.
Jókor jó helyen voltam, amikor bekerültem a Hívatlanulba, ahol szerepet vállalhattam az október 5-iki szervezkedésben. Most viszont egy hete nem azt csinálom, amit kellene. Nincs rá garanciám, hogy jól gondolom, de nem tudom másképp gondolni.
Az a meggyőződésem, hogy a komolyan, koncentráltan és magas szakmai színvonallal dolgozó szakértői csoportok mellé kell egy akció-csoport is, aminek semmi egyéb feladatát nem látom egyelőre az ébresztésen kívül. Ennek eszközei nagyon változatosak, belefér a flashmob, a fb-kampány, bloggolás, az aláírásgyűjtéstől kezdve a polgári engedetlenség és a nemzetközi szolidaritás-kampány megszervezéséig minden! Egy ilyen ÉBRESZTŐ csapatot szeretnék összehozni Molnár Péter nyugdíjas tanárnő anyukájától kezdve a KiHás, HaHás barátokig, az SNI-s anyukától a cigány barátnőmig mindenkit átölelő körből, az ismerős és ismeretlen, hívatott és hívatlanulos TETT-TÁRSAIM közül. Ezt a csapatot neveztem imigráns kormánynak pár nappal ezelőtti bejegyzésemben, pontosabban az egyik részének. A másik része lenne a már fennemlített szakértői kör.

Meggyőződésem, hogy nem azon kellene kínlódnunk, hogy melyik politikai párttal fáj nekünk a legkevésbé az azonosulás, és “minden jobb a jelenleginél” felkiáltással beállnunk az egyáltalán nem egységes és demokratikusságában is néhol megkérdőjelezhető ellenzék mögé! Mernünk kell újjáírni a szabályokat! Igenis olyan korban élünk, ahol hatékony eszközök állnak a rendelkezésünkre, hogy az egyéni felelősségvállalás és a civil összefogás határozhassa meg az ország politikáját az általa hatalomra juttatott független szakértői kormányon keresztül. Ne tessék engem utópista zöldfülűnek nézni, nem ma jöttem le a piroska és a farkasos falvédőről. Vettem részt olyan nemzetközi kampányban, aminek eredményeképpen felállt a hágai büntetőjogi bíróság, akadályoztunk meg kivégzést, védtünk meg szerbiai magyarlakta falut, ahol megtagadták a katonai szolgálatot és még sorolhatnám. (És mindezt a jelenlegi éltemben tettem, igen.)

Hogy politikai karrierre készülök-e? Hát persze! Ha összejön az a csapat, ahol az emberek komolyan gondolják, hogy a szerepük csupán annyi, hogy lehetővé tegyék és biztosítsák a legjobb értelemben vett demokrácia működését, komolyan veszik a hármas tagozódást, az átlátható költségvetést, és nem csupán lájkolják az uruguayi elnök példáját hanem követik is, akkor abban szívesen részt veszek.

Idéztem már Virchov-ot: “A politika orvoslás nagyban”. Én gyógyítással foglalkozok. Per pillanat elsősorban szociális gyógyítással. Hiszek benne. Hiszem azt, hogy ahogyan egy szervezetben egy betegség-góc jöhet létre és terjedhet, ugyanez történik meg társadalmi szinten is. És hiszek az egészség-góc létrehozásának értelmében is, illetve abban, hogy a már igenis létező és egyre szaporodó egészség-gócokat össze kell kötni. Tudom, nem egy vonzó fogalomtársítás, de ha gyógyító erőket sugárzó fénypontokként képzeljük el ezeket a “gócokat” máris jobb, nem? Így lehet létrehozni azt a szeretet és fényhálót amivel kifoghatjuk magunkat a sötétségbe való zuhanás előtti pillanatban. Hiszem, hogy lehetséges és tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül.

Ezennel pedig a cibertérbe való szelíd sikoltás helyett egy személyes és egy virtuális találkozóra hívok meg szeretettel mindenkit, aki kapcsolódna.

A virtuális találkozó színtere a Láthatósági Kampány FB oldal lesz (amit valószínűleg át fogok nevezni).

A személyes találkozó pedig egy ébresztőnek szánt beszélgetés arról, hogy:
“VAN-E ÉLET A POLITIKÁN TÚL?
Azaz meg lehet-e gyógyítani egy országot? (még Magyarországot is?), mi fán terem az egyéni felelősségvállalás és a civil összefogás, veszélyes sport-e a polgári engedetlenség?

Időpont: október 21. hétfő, 18:00 – 20:00
Helyszín: Kaptár Közösségi Iroda, 1065 Révay köz 4.

Csatlakozni az esemény-oldalán lehet és orvosilag ajánlott ;-)!