ennyi ma

Image

nincs többé üvegbeváltás
szelektív lett a megváltás

öltönyre nem csöppenhet könny
egyen-nyomor, egyen-közöny

egyen-ellenségeskedés
csak az egyen, kinek jut kés,

hogy hátulról mellbe szúrhassa
majd törvénybe foglalhassa

a felelős az mindig más
s mindenhol képmutatás

nincs értelme, nincs választás
csak csalás, lopás, ámítás

mi nem tehetünk semmi mást
néha némi meglájkolást

civil ki oly öntudatos
hogy szóba se áll csak osztályoz

csak az igaz, amiért én
ne gondolkodj a miértjén

azzal nem lehet, ezt nem szabad
ennek nevéhez szín tapad

nem kell itt fentről elnyomás
önműködő a bomlasztás

oltárkőre sem eshet könny
egyen-nyomor, egyen-közöny

Reklámok

Szülői felszólalás a 4 középiskolás által szervezett tüntetésen a Szabad Oktatásért

image

szabad?

oktatás?

ebben az országban folyamatos szabadságvesztésben élünk;

kikérem magamnak, hogy bárki meg akarja szabni, hogyan neveljem a saját gyerekemet!
az az én dolgom: szülői kompetenciám;

az állam kompetenciája meg az, hogy méltányos emberi és szakmai körülményeket biztosítson azoknak a pedagógusoknak és közalkalmazottaknak, akik ebben a nevelői munkámban segítenek;

az állam kompetenciája az, hogy egyenlő esélyeket biztosítson a különböző hátrányokkal küzdő gyerekeknek, családoknak;

hogy ez irreális?
miért? kin múlik?
ki máson múlna, mint rajtunk, szülőkön, állampolgári, többek között választói joggal rendelkező embereken;
mire várunk?
rossz volt – nem tettünk semmit – és lett még rosszabb;
nem jött be: tehát váltani, változtatni kell;

nem rajtuk, hanem magunkon!

akarunk szabadon élni?
tudjuk, hogy mit jelent az? ?

ma Magyarországon
a diák szabad?
a tanár szabad?
a cigány szabad?
a rokkant ember, a tartósan beteg gyermek es családja szabad?
a hajléktalan szabad?
a kishantosi gazda szabad?
az utcai zenész szabad?
az anya, aki otthon akar szülni és az orvos, aki ebben kísérné szabad?

ne ámítsuk magunkat, hogy ezek nem függnek össze!

Benjamin Franklin szerint
Aki feladja az alapvető szabadságát az átmeneti biztonságért, az nem érdemel se szabadságot, se biztonságot.”

mi most itt tartunk: se szabadság, se biztonság.
és mit teszünk?
menekülünk a látszólagos megoldásokba, a lájkolgatós virtuális ellenállásba, külföldre vagy az önámításba;
menekülünk mert félünk;
mitől?
kitől?
a kormánytól? a hadseregtől? a rendőröktől?

nem: attól félünk, hogy mi lesz, ha egyszer a saját kezünkbe vesszük a felelősséget és élünk a hatalmunkkal;

“A szabadság ott kezdődik, ahol véget ér a félelem.” írta Bibó István.

Nincs más út: merjünk bízni az erőnkben, mérjünk bízni egymásban és hinni, hogy rajtunk múlik: itt és most.
A gyermekeink bíznak bennünk;legyünk méltók a bizalmukra!

Ma is nekik köszönhetjük, hogy itt vagyunk. Folytassuk innen!

Bátorság! Bizalom!

Tente baba

ernyő

tente baba, tente
a szemedet csukd be
jobb ha ki sem nyitod
jobb ha meg sem tudod
hányan élünk vakon
látni hányan félünk
s mily hangtalan reményünk

tente baba, tente
a szemedet csukd be
szorítsd jobban össze
gubózz be az őszbe
a lombok hullása
harangok zúgása
öleljen át téged
ne engedjen élned

hát ez van… tudtam, hogy eljön ez a rész is: van, amikor nagyon boldogan tudok küzdeni és van, amikor letörök… nem okvetlenül egy nagy csapástól, van úgy, hogy attól a sok kicsitől, amit egy ideig bírok;
nem szándékozom takarodót fújni, sőt!
természetesen éppen le akar teperni az influenza (nem emlékszem, mikor voltam ilyen hosszan egészséges! jót tesz a főállású forradalmárkodás, és ezek szerint nem csak a gerincnek :-)!) de ha törik ha szakad holnap fogom az esernyőimet és megyek a diákok flashmobjára! hát nem én beszélek egyfolytában összetartásról? arról, hogy jobban oda kell figyeljünk egymásra? de igen, én…
csak azt tudnám, hogy minek, kinek?

ma el szerettem volna menni az Occupyosokhoz de hazajött a nagylányom tanulni és inkább itt maradtam vele meg a kicsikkel… most tudtam meg, hogy egy másik konferenciáról is lemaradtam, ami pedig érdekelt, de ki is potyogott a fejemből… igen, kicsit vissza kellett térni a családba, mert nem szabad az embernek pont a szeretteit feláldozni az általános nagy szeretet oltárán… de persze, az is benne van, hogy mintha mégsem lenne olyan nagyon sok értelme annak, hogy itt ontom a posztokat, bátorítok, lelkesítek… jönnek a sértődések, a félreértések, a mellé- és belemagyarázások… az a sok apró kis kavics, amire egy ideig sikerül ügyet sem vetni, aztán egyszer csak… de mindegy: látom én a hülye kis játszmámat, mindjárt összepakolom a vödröcskémet, lapátocskáimat csak kicsit sajnáltatom még magam így virtuál, mert az cool…

na ná, hogy nem tőlem kérnek esti mesét a gyerekek… pedig tegnap egész délelőtt nemezeltem az anyukákkal, délután meg ovis bábszínház és lámpácskás séta a falu sötét utcáin… “szürke fátyol ül a tájon, szívünk dideregve fényt remél”… ilyeneket énekelve… és ma főztem, odaégettem kávét, lábost, nem kelt meg a kenyér, a nyavalyás nyomtató nem bírt működni, 20 km oda-vissza a lányom tételeiért, de hoztam mandarint, élesztőt és nemezelőtűt, csináltunk itthon is babát ajándékba a holnapi gyerekzsúrra… de nem engem hívtak fektetni…

“ki kell bírni” szokta volt mondani Apám (az igazi, azaz a nevelő-)… ezt most említette nekem Édesanyám, mert elküldtem neki tegnap a Privát fikciót (bármennyi ismeretlen előtt egyszerűbb mutatvány a lelkisztriptíz mint az ember beteg, egyedül és messze élő egy szem szülőanyja előtt)… persze, hogy ki kell bírni… de kibírás és kibírás között nagy különbség van! mert azt, hogy hisztizik a kislányom, ütvefúróval kergetőznek a fiúk, megjön a nagylányom telefonszámlája, harmadszor pisil be a kutya és a férjem szemében látom kinőni a többi 6 fejemet az olyan, amit ki kell bírni, de amikor az ország vezetői hisztiznek, hajléktalanokat, kiszolgáltatottakat üldöznek, miközben bűnösöknek emelnek szobrot, a számlákra az én pénzemen nyomtatnak hazugságokat (színesben!) és totális gátlástalansággal hülyének néznek, amikor olyanná akarják tenni már nem is az országot, hanem az embereket, hogy aki gyereket akar, az ne ide akarja, és akinek van, az menti innen, na azt már nem szabad bírni!
ide nekem azt a másik 6 fejet és 7 esernyővel megyek holnap flashmobozni!
és Te? gyere, van plusz esernyőm!

Nincs háború, nincs béke… van facebook

Image
… és van sötétség. Egyre sűrűbb. És persze, mint minden sötétségben, tisztán világító fények is vannak. Egy aprócska gyertyaláng is meglátszik ha valahol egy remegő kéz meggyújtja és látszik egy-egy nagyobb máglya de aztán mégsem… Ha nem érnek össze, ha nem szövődnek fényhálóvá elnyeli és megdermeszti őket a ragacsos sötétség.

Nincs háború és nincs béke de (mert?) van facebook és ez nagyon jó és nagyon rossz egyszerre mert ebbe is olyan könnyű beragadni.
Kivittük a virtuális térbe az életünket gyermekeink fényképétől a rendszerszidásig mindent. Hirtelen elképesztő mélyen tudjuk megérinteni egymást a következménynélküliség mámorában, szókimondónak és szellemesnek fedezzük fel magunkat, örömködünk bátor megosztásainkon és észre sem vesszük, hogy szánalmasan kihúzzuk magunk alól a realitás szilárd talaját, szózuhataggal oltjuk saját tüzünket, amit csak virtuálban lobogtatunk.

Az ókori cirkuszba már magunk vonulunk be dalolva, függőségek rabszolgáikként, és még afrikai fenevadakra sem kell a császárnak költenie: szétmarjuk mi egymást a lehető legváltozatosabb módszerekkel, amelyek közül talán a legkegyetlenebb az, amikor félre- vagy átnézünk egymás nyomorán.

A tettek sötétségét egyre sűrűbbé teszi az a sok szó, amit pont mi, nemes felháborodásunkban pazarlunk konkrét cselekedetekkel alá nem támasztott tiltakozásainkban. Beszélünk róla. Posztolunk. A gyorsan-felületesen-minél többet, “egy billentyű egy mondat” újkori hieroglifáit rójuk cikázva témák és országok között, és nem értjük, hogy miért van egyre kevesebb életerő bennünk, miért rogyunk össze este és nincs türelmünk egy második altató dalra, feszültségtől elaludni nem tudó gyermekünk ágyánál.

Folytathatnám,  ragozhatnám, hizlalhatnám én is tovább a sötétséget de én annyira szeretnék Fényt! Meleget! Átmelegítőt! És igen, hiszem, hogy szavak is lehetnek szikrák, gyújthatnak lángot, tudjuk ezt persze, de csak azok a szavak, amelyeket valós tettek követnek és azt látom, hogy itt valamennyien belefulladunk abba ami akár éltető is lehetne. Lehetne ha nem hagynánk, hogy elsodorjon, ha megEMBERelnénk magunkat és úrrá lennénk rajta, eszközként használnánk: cselekedetekre. Igen, a facebookról beszélek meg egyáltalán minden olyan szuper technológiai vívmányról, aminek használói helyett rabjaivá váltunk.

Elindítottam egy civil kezdeményezést. Azt ajánlottam, hogy minden vasárnap ott leszek egy adott helyen (eddig a Deák tér volt) és 2 órán keresztül lehetőséget biztosítok bárkinek, akinek van egy problémája, ügye, hogy azt megismertesse, mozgósítson, támogatókat szerezzen… VAN3!… mert van 3 perc és 3 feltétel: fontos legyen a gyerekek, a fiatalok szempontjából, ne legyen uszító vagy  trágár és ne legyen pártpolitika.
A facebookon megnyom az ember egy lájkot, megosztja, ha nagyon bátor akar lenni még alá is írja.. 5 perc alatt minimum 3 világméretű problémával lehet foglalkozni, jó esetben 4 új megmozdításával…
Azt gondoltam, hogy lehetőséget kell teremteni, hogy kinn az utcán, a téren, amit el akarnak tőlünk venni (miért is pont azt ne?) nézzünk egymásra, miközben elmondjuk hangosan, mondatokban és nem emotikonokkal, hogy mi foglalkoztat és milyen kiutat látunk. Azt gondoltam, hogy ha ezt megtesszük, majd meghallgatjuk és meghalljuk  a másikat foglalkoztató problémát, elég könnyen arra a felismerésre jutunk, hogy az ugyanannyira a mi problémánk is. És hogy ha ez nem úgy történik, hogy egyedül egy gép előtt tör ránk a felismerés, hanem egymás szemébe nézünk, bekapcsolódunk a másik által skandált rigmusba, kezet fogunk, akkor ennek igenis komolyabb következménye lesz mint ezer lájknak és posztok végeérhetetlen sorának.
Továbbra is ezt gondolom. Tehát folytatom. Most vasárnap a HaHások szervezte flashmobhoz csatlakoztatom a VAN3!-at 13.30-kor a Széll Kálmán téren, jövő vasárnap pedig a Szabadságtéri rasszizmus-elleni tüntetéshez 14:00-kor.

A második VAN3! reggelén írtam egy blogposztot, amit a nap végére 2.230-an láttak. Soha ennyien nem osztották meg írásomat, nem vagyok én senki felkent szószólója meg egyáltalán. Szerintem azért történhetett mert az volt a címe, hogy: “Gyere ki az utcára! Ma!” és a kép az október 5-iki pedagógus demonstráció egyik nagyon hatásos felvétele volt.
Érezzük mi ezt sokan, hogy többre lenne szükség.
Elismeréssel vagyunk a romániai verespatakosokkal, a bolgár egyetemistákkal szemben, és közben hol szomorúan, hol dühösen, hol humorral, hol trágárul ostorozzuk állítólag meghaladhatatlan “magyar-passzív-rezisztenciás” mivoltunkat. Körülöttünk meg sűrűsödik a sötétség.

Az AVM aktivistái akcióznak, a diákok akcióznak, vannak menetek, vannak bátor tanárok, akik nyíltan bojkottálják a Nemzeti Pedagógus Kart, vannak…
Vannak fények…
“Kis utcákban lámpácskák…” énekeljük ilyenkor a gyerekekkel miközben végigsétálunk a falú sötét utcáin… A nagyobbacskák  az egyedül élő idősekhez is bekopognak, a még nagyobbak otthonokba visznek meleg ruhát…
Meleget, fényt vinni, adni, táplálni és megtartani.

Ma nagyobb áldozatra van szükség mint félbehasítani köpönyegünket.
Saját árnyékunkon kell túllépnünk. Bátran és bizalommal.
És nem egy képernyő előtt ülve hanem kinn az utcán, a mindennapokban, hogy visszanyerhessük az utcát is és mindennapi méltóságos békénket is. Mindenkiét.

Gyere ki a térre! Ma!

Image

Emberek, kedves Emberek!

ne beszéljünk már ennyit róla! csináljuk! gyertek ki a Deákra! ma!

aki csak tud és akar időben van, ahhoz hogy bárhol az országban megszervezzen egy villámcsődületet (nem kell rendőri bejelentés!): felolvasni a bojkottra hívó levelet vagy elmondani a saját kritikáját és javaslatait…

lassan már többen írnak és beszélnek arról, hogy mi miért nem jó, mit miért nem kell vagy lehet csinálni vagy nem így vagy nem most vagy nem..
akit elhívok, szinte kivétel nélkül megkérdezi: és hányan lesznek?
hogyhogy hányan lesznek?
annyian leszünk, ahányan odamegyünk!
ha Te is jössz, eggyel több!
ha vársz, hogy majd ha sokan, akkor soha!

a legelkeserítőbb számomra az, hogy még a fiatalok körében is ez van: vagy tutira nagyot szól vagy inkább oda se dugjuk az orrunkat! vagy látványos és garantált médiamegjelenés vagy szóra sem érdemes!
gyertek el és tegyétek látványossá azzal, hogy sokan vagyunk!
nem kell mindig hősnek lenni!
tudom, hogy 46 évesen könnyű ezt nekem belátni… de amikor szerveztük az október 5-ét és az utolsó fázisban sikerült annyira bizalomgerjesztővé tenni a dolgot, hogy csatlakoztatok hozzánk, kedves fiatalok azt mondtátok, hogy saját csapdátokba estetek azzal, hogy most már csak “nagyban” tudtok gondolkozni! azóta is csodálattal emlegetem ezt (is)! minden elismerésem a Tiétek! hát gyertek, gyertek el ma! itt az alkalom: itt a mindig újra és újra megteremtendő alkalom, ami nem adatik, hanem rátok vár! rátok, ránk, rád és rám! itt és most!
add tovább, most!
van pár óra!
pár óra alatt százakat, ezreket lehet mozgósítani! én egyedül ennyit tudok: ha egyedül vagy páran hiszünk csak benne, akkor lassan fog nőni, én abban is benne vagyok, és csinálni fogom;

de ha mindenki aki olvassa most azonnal elkezdi a mozgósítást, akkor tömeg lesz! akkor elindulhat valami!
a forradalom nem az égből pottyan! és nem konferencián beszélik meg! azt csinálják! kinn az utcán!

írtam, hogy az egyiptomi srác könyvét olvasom, aki Fb-on szervezte meg a forradalmat: ezért nem szabad lebecsülni ezt az eszközt sem! (és ezt nem csak mi tudjuk, persze); neki sem ment egyik napról a másikra… nem sok ezren vonultak ki feketében csendben imádkozni arccal a tenger felé úgy egyből… Silent Stand… nem tudom, hogy fordította a magyar sajtó és nincs időm utánanézni ennek sem… igen, mert kapkodok Kishantos és Pedagógus Kar között, egy Normafa vagy Horthy szobor, a romániai verespatakos aktivistával vagy egy tartósan beteg gyerek anyukájával folytatott levelezés között… és nem, nem félek attól hogy hiteltelenítem magam, mert nem, nem képzelem magamról azt, hogy én vagyok mindennek a megoldója és megmentője: azért nem törődöm azzal, hogy ki mit gondol rólam, mert nincs időm rá: annak, akinek lehetőséget teremtettem, hogy tegyen egy bármilyen kicsi de konkrét valamit Kishantosért, azzal, hogy létrehoztam a Kishantos Mindenhol eseményt, annak nem kell magyarázkodnom, és nekem ő a fontos! az, aki TENNI akar és nem az aki kifogásokat keres! ennyi.

én csak lehetőséget teremtek, nekem ez a dolgom, én ezt érzem, gondolom…
na most rajtatok a sor: mit csináltok ezzel a lehetőséggel?
én bejelentettem a rendőrségen, hogy ma, november 3-án ott leszünk a Deákon!
Te ott leszel?

ui. betettem a linket az eseményhez, mert jogos kritikát kaptam, hogy nem derül ki, hova, miért is hívok én itt bárkit! ide is kiteszem: https://www.facebook.com/events/1421643551386116/

Bátor(ító)k Klubja

Image

A Bátor(ító) Szülőkre gondoltam, Melinda posztja által inspirálva, amikor ezt a csoportot létrehoztam a fb-on, de közben rájöttem, hogy nem csak a szülők tudnak segíteni. Tudnak a nagyobb testvérek, tudnak az alternatív iskolákban dolgozó pedagógusok (persze, magán szinten), tud tulajdonképpen mindenki, aki akar. Mert segíteni kell.
Segíteni kell a pedagógusoknak, hogy érezzék, sokan vagyunk mellettük, mögöttük, akik támogatjuk fellázadásukat a jelenlegi elfogadhatatlan, őket emberi és szakmai mivoltukban megalázó és kiszolgáltató helyzetben, aminek természetes velejárója az, hogy féltjük a gyermekeinket, akiket pedig nyugodtan szeretnénk rájuk bízni tudni. De hát nem olyan időket élünk.
Olyan időket élünk, amikor létre kell hozni egy ilyen csoportot, amelyhez csatlakozva én be tudom jelenteni, hogy szívesen vállalom, hogy egy esetleges pedagógus sztrájk alatt segítek a dolgozó szülőknek. Tudom, hogy van erre valamilyen törvényi előírás, és tudom, hogy Mo.-n a sztrájk ügye valamiért mintha kizárólagosan a szakszervezetekhez lenne rendelve, de immár elég sok ideje várunk és nem történik semmi. Minden bizonnyal megvan az oka, többek között az is, hogy mi hagyjuk, hogy ne történjen semmi és mindig arra várunk, hogy majd a másik teszi meg az első lépést.
Nekem, mint olyan akit, mondhatni semmilyen szinten nem érint a közoktatás kálváriája, könnyű ugrálni, hiszen semmi vesztenivalóm. Hát akkor ugrálok. De nem tudom elmarasztalni azt a pedagógust, aki fél. Nem tudom azt gondolni, hogy majd attól fél kevésbé, hogy én értetlenkedek: hogyan lehet félni? Hát nem világos, hogy ha egyszerre sokan felállnak, ha egyszerre sokan merik becsapni az ajtót, ha egyszerre sokan állnak a kamera elé és mondják ki csak azt az egy mondatot, hogy: Bojkottálom a Nemzeti Pedagógus Kart, ha egyszerre többen, szakszervezetek és egyéb pártok és szervezetek támogatása nélkül csupán felelős állampolgárokként sztrájkba lépnek, mert ragaszkodnak ahhoz a hitükhöz, hogy mindennek ellenére demokráciában élünk, és nem tudják tovább tűrni emberileg és szakmailag azt a helyzetet, amibe akaratuk ellenére kényszerítették őket… Szóval, ha egyszerre sokan tiltakoznak, akkor nem lehet egyszerre ennyi embert kirúgni, megfenyíteni, megbüntetni stb… Ezt könnyű annak látni, aki nem viszi vásárra a bőrét. Például nekem.
Ezért leírom, de nem ezt akarom mondani a pedagógusoknak.
Hanem azt, hogy itt vagyok, segíteni szeretnék, mondjátok, mire van szükség, mit tehetek?
És ez a csoport azoknak szól, akikben ugyanezek a kérdések élnek.
A bátorság nem a félelem hiánya, hanem annak felismerése és leküzdése. Nem egyszer és mindenkorra, hanem nap mint nap, újra és újra.
Gyertek, Bátor és Bátorítani kívánó társaim, fogjunk össze! Érezzék mindazok, akiknek szükségük van ránk, hogy hálót tartunk köréjük, alájuk. Bizalom, szeretet és fény hálót az ostoba önkény sötétségében mindenki köré és alá, akinek szüksége van rá: a pedagógusnak, a kishantosi gazdáknak, a hajléktalannak, a mély-szegénységben élőknek, a ragyogó szemű cigánygyerekeknek, a tartósan beteg gyermeknek és családjának, az eszköztelen állatmentőnek… és még hosszan folytathatnám…
Mi vagyunk valamennyien mindezek és mi vagyunk azok, akik saját magunkat megmenthetjük. Ismerjük fel és ne féljünk a hatalmunktól. Rajtunk múlik és képesek vagyunk rá.

A szelídek forradalma

Image

Tanácsolták kedvesen és csúnyán is, hogy menjek már el ebből az országból, ha ennyire nem tetszik, ami itt van.
De hát az ember vágyik a lehetetlen kihívásokra, az izgalmakra, és én nem filmekben láttam sem aknamezőt, se kereszttüzet, se menekülttábort… Igaz, rosszul vagyok a szilveszteri petárdáktól, ahogyan más is, aki volt bombázás alatt…
Na de ha már az ember olyan optimista, hogy szül 4 gyereket, akkor leginkább nem izgalmakra, hanem egy hozzájuk méltó világra vágyik, és igen, még országra is.
Szóval én nem azért élek ebben a mazochista kis országban, ahol immár naponta lenne miért (azaz mi ellen) tüntetni mert kalandra vágyom hanem mert – minden józan belátás ellenére – hiszek abban, hogy még itt is meg tudjuk teremteni azt a bizonyos jobb világot, amit gyermekeink érdemelnek.

Szeptember 22-én felvettem a láthatósági mellényt, fb oldalt indítottam és az október 5-iki országos megmozdulásunknak is része lett ez a jelkép, ami elsősorban a tiltakozáshoz kötődött. Mondtam, mondtuk, írtam, írtuk, hogy nem a tiltakozáson van a hangsúly, nem azon, hogy valami ellen, hanem valamiért, de mégis ez a tiltakozó hangulat a meghatározó, és mintha ez lenne a menő a médiáknak is, hiszen ők is ezt hangsúlyozták ki leginkább (és én kizárólag a komoly médiáról beszélek, nem a Právda&Co. nagy kupacról).

Arról is írtam már, hogy rég nem a kormánnyal van bajom, hanem magunkkal, hogy hagytuk idáig fajulni a dolgokat. Hogy ott tartunk, ha többszörös csoda folytán egy komolyan demokratikus, etikus, szakmailag megfellebbezhetetlen ellenzéki erő nyerné meg a választásokat az sem tudna mit kezdeni a nyakába zuhanó katasztrófával, amit Magyarországnak becézünk. Na és ki lát itt ilyet? Mármint ilyesmi irányba tendáló ellenzéket? Na? Úgy nagyjából? Úgysem…
Megy a hatalomharc és az acsarkodás. Hogy az kell legyen a jelszó, hogy valaki ellen (le sem írom többet a nevét, esküszöm!)? Hogy megpróbálnak ugyanazzal a demagóg, populista modorral, hangnemmel “tömegbázist” szerezni? Elhipnotizálni a pár éve hipnózisban élőket? Szerintem öreg hiba. Abban azok ott sokkal de sokkal jobbak és sokkal de sokkal több pénzük is van rá. Eleve elvesztett csata.

Én abban hiszek, hogy azokat kell megszólítani, akik nem kérnek a hipnózisból, de akik nagyon, nagyon el vannak keseredve és nem elsősorban azért, mert annyival nehezebb az élet, és annyi szabadságjogukat eltiporták, és nap mint nap megküzdenek valamelyik abszurditással, kegyetlenséggel, vagy csak puszta hozzá-nemértéssel és arroganciával, hanem mert nem látnak alternatívát! És nem azért nem látnak alternatívát mert vakok, hanem mert nincs. A pártpolitikai színpadon nincs.

És én abban hiszek, hogy alternatíva viszont igenis van: és az mi vagyunk. Mi, egyének. Mi, mezei civilek. Mi, akik a saját fejünkkel szeretnünk gondolkodni, hibázni is akár, de vállalni a felelősséget döntéseinkért, választásainkért és mulasztásainkért. Mi, akik eldöntjük, hogy tájékozódunk. Hogy utánanézünk. Hogy rákérdezünk. Hogy szót emelünk. Hogy szolidárisak vagyunk. Hogy tiltakozunk de nem csak sportból, hanem első lépésként, miközben máris elkezdünk dolgozni egy értelmes és etikus alternatíván. Hogy ezeket az alternatívákat, amelyet kidolgozunk, megtapasztalunk, megtanulunk utána megosztjuk egymással, és hogy mindezalatt egyre tudatosabban kezünkbe vesszük az életünket, a családunk életét, a szűkebb és tágabb közösségünk életét. Az országot.

Nézzék meg kérem az emberek arcát az utcán, a metrón… Nézzenek rá kicsit jobban a kasszánál ülőre, az ellenőrre, az aktatáskával, fülén mobillal siető üzletemberre, a nyűgös kisgyerekre, akit kimerült anyuka ráncigál az utcán… Hány boldog embert látnak?… Hány mosolygó arcot?… Milyen szín jut eszükbe, ha az aluljáróban hömpölygő tömegre gondolnak? Milyen íz?

Hiszem, hogy azt erősítjük mindenben és mindenkiben, amit figyelmünkkel táplálunk.
Hogyha a rosszra koncentrálunk azt erősítjük. Ha a jóra, a jót. Ennyi.
És ez nem magyarországi specifikum. Úgy, ahogyan az sem az, hogy minden és mindenki abba az irányba próbál eltolni, hogy ezt elfelejtsük és becsavarodjunk a negatív spirálba.

Én azt vallom, hogy az emberek jók. Mindenkiben, kivétel nélkül mindenkiben van jó és jóság és a legelemibb, mondhatni emberségünket meghatározó vágyunk, hogy jók lehessünk. Tenni a jót. Ezt akarjuk egész életünkkel, még ha nem is így fogalmazzuk meg.
Azért olyan szerethetőek a gyerekek mert romlatlanul jók, amíg hagyjuk, hogy azok legyenek.
Akkor sötétül el minden egy emberben, amikor erre nincs lehetősége. És ezt a lehetőséget elvehetik nagyon korán, de soha sincs túl késő újból megteremteni.

Hogy ez a könnyen érzelgősnek titulálható duma, hogy jön ide?
Úgy, hogy az a meggyőződésem, hogy csak úgy tudunk kimászni ebből a gazdaságinál és politikainál is jóval súlyosabb krízisből, amiben vagyunk, ha abból indulunk ki, hogy az emberek jók, ha bizalommal és szeretettel fordulunk feléjük.
Nem hiszem, hogy ököl-rázogatva, szitkozódva és orrukat benyomva a gyávaságuk és megalkuvásaik piszkába tudjuk az egyéni felelősségvállalás útjára téríteni az embereket. És kérem, ne felejtsék el, milyen emberekről beszélek. Kérem, ne mondják azt, hogy ezek totális apátiában vannak, birkák stb. Nem ugyanarról a tömegről beszélünk. Mert hogy a nyájat nem szeretném elterelni a juhászfejedelemtől az tuti: sima matek és erőforrás-gazdálkodás… De nagyon sokan vannak a szótlanná, álmatlanná és álomtalanná váltak is. Én rájuk gondolok.
És azt hiszem, hogy akkor fognak meghallani ha szelíden mondjuk, akkor fognak követni ha méltóságteljesen és kedvesen csináljuk, akkor fognak bízni ha bízunk: magunkban, az igazunkban és bennük, a többiekben.

Hiszem, hogy ma szelíd forradalmárokra van a legnagyobb szükség. Hiszem, hogy azok fogják elhozni a tisztább, igazabb, szebb és jobb világot akik ma petíciót írnak egy gyermek meggyógyulásáért, akik huszadmagukkal aprópénzzel-teli pet-palackot rázogatnak a Deák téren a Verespataki cianidos technológia veszélyére felhívva a járó-kellők figyelmét, azok, akik zöldségközösséget szerveznek, és azok akik egy új civil és civilizáló Alkotmányért dolgoznak…
Hiszem, hogy azok fogják elhozni az igazi alternatívát, akik ma ki mernek állni 3 percben elmondani, mihez keresnek társakat és teszik ezt eszközök, finanszírozás és akár szervezeti háttér nélkül is, nem keresve a tuti siker bizonyosságát, a sajtómegjelenést, nem vágyva semmilyen dicsőséget…
Azok, akik csak egyszerűen teszik azt, amiben hisznek, hogy jó az embertársaiknak, jó az országnak, jó egy – a gyerekekhez méltóbb – világnak.