ennyi ma

Image

nincs többé üvegbeváltás
szelektív lett a megváltás

öltönyre nem csöppenhet könny
egyen-nyomor, egyen-közöny

egyen-ellenségeskedés
csak az egyen, kinek jut kés,

hogy hátulról mellbe szúrhassa
majd törvénybe foglalhassa

a felelős az mindig más
s mindenhol képmutatás

nincs értelme, nincs választás
csak csalás, lopás, ámítás

mi nem tehetünk semmi mást
néha némi meglájkolást

civil ki oly öntudatos
hogy szóba se áll csak osztályoz

csak az igaz, amiért én
ne gondolkodj a miértjén

azzal nem lehet, ezt nem szabad
ennek nevéhez szín tapad

nem kell itt fentről elnyomás
önműködő a bomlasztás

oltárkőre sem eshet könny
egyen-nyomor, egyen-közöny

Bántsátok a köreimet!

Image

“Egy társadalom csak akkor lehet egészséges, ha vannak olyan közös értékek, célok, amelyeket az emberek túlnyomó többsége elfogad, és erős az úgynevezett társadalmi tőke, a bizalom, a kölcsönösség és a civil szervezetekben való részvétel.

Ezzel szemben a mai magyar társadalomra a közös értékek, célok drámai csökkenése és a társadalmi tőke soha nem látott erodálódása jellemző.” (Kopp Mária – Skrabski Árpád : „Hogyan teremthető politikai közösség egy individualista társadalomban?” című írása a Századvégben 2008.)

 Neked is feltűnt?

Hogy mindig ugyanazok vagyunk?

Hogy ugyanazokat mondjuk?

Ugyanazoknak?

Mi a baj velünk?

Miért nem tudunk kitörni a bűvös köreinkből?

Sokszor még a sajátunkon sem jutunk túl.

Pedig világos(an láthatnánk), hogy metszik, átfedik egymást. Összefüggnek. Összefüggünk.

Még sincs elég figyelmünk egymásra. Sem itt, bűvös köreinken belül, sem azokon kívülre.

Nincs bennünk elég bizalom. Nincs bennünk elég bátorság. Nincs bennünk elég szeretet.

Miért?

Hogy lehet ezen változtatni?

Azt mondod, azok ott?

Azt mondom: nem.

Azt mondod, ha majd ő(k) nem, akkor te sem?

És ha majd ő(k) igen, akkor te is?

Biztos?

Nem. Semmi sem az.

Kérded, mi a garancia?

Azt mondom: nincs.

Csak te vagy.

Csak én.

Csak ő.

Egyenként. Egymás mellett. Együtt.

Figyelj. Ne fordítsd el a tekinteted. Ne kapcsolj át. Ne nyomkod már azt a mobilt, hagyd békén a képernyőt. Vedd ki a fülhallgatót, a bluetooth-t. Nézz fel és nézz le, nézz körül. Merd látni, meglátni. Hagyd, hogy megérintsen.

De igen, a te dolgod. De igen, van közöd hozzá. Nincs? Legyen.

Hogy miért?

Mert

Ember(nek)

Lenni

Jó.

Magyar Dharamsala: felhívás imigráns kormányalakításra

Image

Kutyaharapást szőrivel – abszurdumot még nagyobb abszurdummal.

Kedves volt rádiós kollégám tegnapi peripatetikus eszmecserénk alatt azt állította, hogy ez a modern feudalista rendszer nem explózióval dönthető meg, hanem inkább implózió útján fog megsemmisülni.
Bennem meg ilyenkor az van, hogy bánom is én, hogy ex- vagy im- csak dőljön már meg, de most azonnal!
És keresem, nagyon keresem azt a mikronnyi kis rést, ahova pont az én beékelődésem kell ahhoz, hogy ezt elősegítsem.

“Adjatok egy fix pontot és kifordítom sarkaiból a világot!” Hát így könnyű, kedves Arkhimédész: mert Te csak a világot akarod, én meg ezt a jelenlegi magyar kormányt és sehol egy fix pont, mert furtonfurt huzigálják ki a lábam alól a földet.

“Miért ez a vehemencia?” kérdik tőlem sokan, akikkel különben mindenben egyetértünk. “Ellenünk fordul, nevetségessé válunk, ellehetetlenülünk…”
Megértem. Belátom.
Éppen ezért – és nem holmi silány egotrippes megfontolásból – gondolom választani az egyéni kezdeményezések útját. Távolról sem hiszem, még nagy forradalmi hevületben sem, hogy ebben bármilyen sikergarancia lenne gyárilag beépítve. Sőt! És a nevetségesség jóval kisebb bajom az észrevétlenségnél. Hogy védekező közöny és közömbösség ködébe hullhat minden ebben az országban, azt immár második ötéves ittléti ciklusomban tapasztalom… De mit bánom én! Nekimegyek.

Szóval, miért ez a vehemencia?

Hetekben számolható, mióta döntöttem úgy, hogy kibújok a lokál-világmegváltásból és magamhoz engedem mindannak a hírét, ami ebben az országban zajlik. Nem térek ki ennek az egésznek a hátterére, mert talán nem lényeges. Majd, ha valaki a fejemhez akarja vágni, beszélhetünk róla.
Szóval hetek…
És mivel egyik csatorna nyitja a másikat, egyik ember hozza a másikat, egyik csoport, vagy csoportból való kitiltás húzza maga után a másikat, és információ és állinformáció és dezinformáció zúdul rám feltartóztathatatlanul, a mai napon arra jutottam, hogy választás elé kényszerültem én is: emigrálok vagy imigrálok.

Nekem az első csípőből megy, az nem kihívás. Na de a második!
Hogy ez mi az? Egy pillanat: most találom ki.

Arról van szó, hogy azt látom, van ebben az országban egy tökéletesen működő rendszer, ami egymásután ontja magából a szakmailag megalapozatlan, rövid és hosszútávon káros hatással járó, ráadásul életképtelen és igazándiból kivitelezhetetlen “ötleteket”, rendelkezéseket, szabályozásokat, sőt, örömök öröme: még törvényeket is!
Nagyon boldog lennék ha azok közé tartoznék, akik mindezt csupán a minden szinten tobzódó pancserségnek, hozzánemértésnek tudják be. Én sajnos azt gondolom, hogy maga az a tény, hogy ez lehetséges és hogy ilyen emberek kerülhetnek döntéspozícióba, az egy igen tudatos és jól felépített programnak része, ez pedig nem más mint a megfélemlítettség, a totális kiszolgáltatottság és jogfosztottság állapota országos szinten, az ehhez tartozó totális tekintélyuralommal.

Kérem, ne tessék tőlem zokon venni, hogy vehemens vagyok, amikor nincs nap, hogy ne kapjak hírt olyan családról, ahol a gyereket valamilyen módon ki akarják venni a szülők kezeiből: hol az iskola, hol a háziorvos fenyeget gyermekjóléttel, gyámhatósággal, mittoménmivel…. Most meg jön ez a zseniális húzás a “gyermekbűnözés elleni harcba vetendő új eszközről“. És minden, abszolút minden egyes intézkedés arról tanúskodik, hogy nem lassan de biztosan kiveszik a gyerekeinket a kezeink közül: már ha engedjük! ÉS AZ A BAJ, HOGY ÚGY NÉZ KI, HOGY ENGEDJÜK, mert minden egyes intézkedéssel külön-külön viaskodnak az érintettek, akik ugyan kérnek szélesebb körű támogatást, de hiába! Minden egyes intézkedésről azt hisszük, azt akarjuk bemagyarázni magunknak, hogy bennünket épp nem érint, nem érinthet, nem fog érinteni. És ezt addig csináljuk, amíg aztán mégis. Én úgy látom, hogy ez az “aztán” rohamosan közeledik egyre több gyermek, egyre több család felé.

Vissza az imigráláshoz.
Ha egy olyan országban élek, ahol a kormány már egy horrorisztikus abszurd drámát játszat a néppel, akkor gondoltam, megrendezek egy még-abszurdabb komédiát és kormányt alakítok.
Ehhez olyan szakértőket keresek, akik szeretnének abban együttműködni, hogy minden egyes kormányzati húzást villámgyorsan le tudjunk reagálni különböző eszközökkel:

  • információs adatlap, ami a szóban-forgó döntés valós hátterére, következményeire, veszélyeire világít rá korrekt és közérthető módon
  • tiltakozó levél – amit bárki letölthet, aláírhat és elküldhet a megfelelő hivatalos helyekre
  • sajtóközlemény
  • a témához kapcsolódó, lehetőleg jogorvoslási lehetőséget felkínáló országos népi kezdeményezés megfogalmazása, előkészítése
  • konkrét tiltakozó akciók, bojkottok, nemzetközi szolidaritás-kampányok

Én komolyan gondolom.
Van jelentkező?

ui. hiányos tájékozottságomból kifolyólag elképzelhető, hogy már működik ilyen, még ha nem is adták neki ezt a provokatív nevet, amit én… (szerintem ha elveszítjük a humorunkat és öniróniánkat, akkor nekünk annyi…); ha már van szívesen csatlakozok! 🙂