Bántsátok a köreimet!

Image

“Egy társadalom csak akkor lehet egészséges, ha vannak olyan közös értékek, célok, amelyeket az emberek túlnyomó többsége elfogad, és erős az úgynevezett társadalmi tőke, a bizalom, a kölcsönösség és a civil szervezetekben való részvétel.

Ezzel szemben a mai magyar társadalomra a közös értékek, célok drámai csökkenése és a társadalmi tőke soha nem látott erodálódása jellemző.” (Kopp Mária – Skrabski Árpád : „Hogyan teremthető politikai közösség egy individualista társadalomban?” című írása a Századvégben 2008.)

 Neked is feltűnt?

Hogy mindig ugyanazok vagyunk?

Hogy ugyanazokat mondjuk?

Ugyanazoknak?

Mi a baj velünk?

Miért nem tudunk kitörni a bűvös köreinkből?

Sokszor még a sajátunkon sem jutunk túl.

Pedig világos(an láthatnánk), hogy metszik, átfedik egymást. Összefüggnek. Összefüggünk.

Még sincs elég figyelmünk egymásra. Sem itt, bűvös köreinken belül, sem azokon kívülre.

Nincs bennünk elég bizalom. Nincs bennünk elég bátorság. Nincs bennünk elég szeretet.

Miért?

Hogy lehet ezen változtatni?

Azt mondod, azok ott?

Azt mondom: nem.

Azt mondod, ha majd ő(k) nem, akkor te sem?

És ha majd ő(k) igen, akkor te is?

Biztos?

Nem. Semmi sem az.

Kérded, mi a garancia?

Azt mondom: nincs.

Csak te vagy.

Csak én.

Csak ő.

Egyenként. Egymás mellett. Együtt.

Figyelj. Ne fordítsd el a tekinteted. Ne kapcsolj át. Ne nyomkod már azt a mobilt, hagyd békén a képernyőt. Vedd ki a fülhallgatót, a bluetooth-t. Nézz fel és nézz le, nézz körül. Merd látni, meglátni. Hagyd, hogy megérintsen.

De igen, a te dolgod. De igen, van közöd hozzá. Nincs? Legyen.

Hogy miért?

Mert

Ember(nek)

Lenni

Jó.

Reklámok

A szelídek forradalma

Image

Tanácsolták kedvesen és csúnyán is, hogy menjek már el ebből az országból, ha ennyire nem tetszik, ami itt van.
De hát az ember vágyik a lehetetlen kihívásokra, az izgalmakra, és én nem filmekben láttam sem aknamezőt, se kereszttüzet, se menekülttábort… Igaz, rosszul vagyok a szilveszteri petárdáktól, ahogyan más is, aki volt bombázás alatt…
Na de ha már az ember olyan optimista, hogy szül 4 gyereket, akkor leginkább nem izgalmakra, hanem egy hozzájuk méltó világra vágyik, és igen, még országra is.
Szóval én nem azért élek ebben a mazochista kis országban, ahol immár naponta lenne miért (azaz mi ellen) tüntetni mert kalandra vágyom hanem mert – minden józan belátás ellenére – hiszek abban, hogy még itt is meg tudjuk teremteni azt a bizonyos jobb világot, amit gyermekeink érdemelnek.

Szeptember 22-én felvettem a láthatósági mellényt, fb oldalt indítottam és az október 5-iki országos megmozdulásunknak is része lett ez a jelkép, ami elsősorban a tiltakozáshoz kötődött. Mondtam, mondtuk, írtam, írtuk, hogy nem a tiltakozáson van a hangsúly, nem azon, hogy valami ellen, hanem valamiért, de mégis ez a tiltakozó hangulat a meghatározó, és mintha ez lenne a menő a médiáknak is, hiszen ők is ezt hangsúlyozták ki leginkább (és én kizárólag a komoly médiáról beszélek, nem a Právda&Co. nagy kupacról).

Arról is írtam már, hogy rég nem a kormánnyal van bajom, hanem magunkkal, hogy hagytuk idáig fajulni a dolgokat. Hogy ott tartunk, ha többszörös csoda folytán egy komolyan demokratikus, etikus, szakmailag megfellebbezhetetlen ellenzéki erő nyerné meg a választásokat az sem tudna mit kezdeni a nyakába zuhanó katasztrófával, amit Magyarországnak becézünk. Na és ki lát itt ilyet? Mármint ilyesmi irányba tendáló ellenzéket? Na? Úgy nagyjából? Úgysem…
Megy a hatalomharc és az acsarkodás. Hogy az kell legyen a jelszó, hogy valaki ellen (le sem írom többet a nevét, esküszöm!)? Hogy megpróbálnak ugyanazzal a demagóg, populista modorral, hangnemmel “tömegbázist” szerezni? Elhipnotizálni a pár éve hipnózisban élőket? Szerintem öreg hiba. Abban azok ott sokkal de sokkal jobbak és sokkal de sokkal több pénzük is van rá. Eleve elvesztett csata.

Én abban hiszek, hogy azokat kell megszólítani, akik nem kérnek a hipnózisból, de akik nagyon, nagyon el vannak keseredve és nem elsősorban azért, mert annyival nehezebb az élet, és annyi szabadságjogukat eltiporták, és nap mint nap megküzdenek valamelyik abszurditással, kegyetlenséggel, vagy csak puszta hozzá-nemértéssel és arroganciával, hanem mert nem látnak alternatívát! És nem azért nem látnak alternatívát mert vakok, hanem mert nincs. A pártpolitikai színpadon nincs.

És én abban hiszek, hogy alternatíva viszont igenis van: és az mi vagyunk. Mi, egyének. Mi, mezei civilek. Mi, akik a saját fejünkkel szeretnünk gondolkodni, hibázni is akár, de vállalni a felelősséget döntéseinkért, választásainkért és mulasztásainkért. Mi, akik eldöntjük, hogy tájékozódunk. Hogy utánanézünk. Hogy rákérdezünk. Hogy szót emelünk. Hogy szolidárisak vagyunk. Hogy tiltakozunk de nem csak sportból, hanem első lépésként, miközben máris elkezdünk dolgozni egy értelmes és etikus alternatíván. Hogy ezeket az alternatívákat, amelyet kidolgozunk, megtapasztalunk, megtanulunk utána megosztjuk egymással, és hogy mindezalatt egyre tudatosabban kezünkbe vesszük az életünket, a családunk életét, a szűkebb és tágabb közösségünk életét. Az országot.

Nézzék meg kérem az emberek arcát az utcán, a metrón… Nézzenek rá kicsit jobban a kasszánál ülőre, az ellenőrre, az aktatáskával, fülén mobillal siető üzletemberre, a nyűgös kisgyerekre, akit kimerült anyuka ráncigál az utcán… Hány boldog embert látnak?… Hány mosolygó arcot?… Milyen szín jut eszükbe, ha az aluljáróban hömpölygő tömegre gondolnak? Milyen íz?

Hiszem, hogy azt erősítjük mindenben és mindenkiben, amit figyelmünkkel táplálunk.
Hogyha a rosszra koncentrálunk azt erősítjük. Ha a jóra, a jót. Ennyi.
És ez nem magyarországi specifikum. Úgy, ahogyan az sem az, hogy minden és mindenki abba az irányba próbál eltolni, hogy ezt elfelejtsük és becsavarodjunk a negatív spirálba.

Én azt vallom, hogy az emberek jók. Mindenkiben, kivétel nélkül mindenkiben van jó és jóság és a legelemibb, mondhatni emberségünket meghatározó vágyunk, hogy jók lehessünk. Tenni a jót. Ezt akarjuk egész életünkkel, még ha nem is így fogalmazzuk meg.
Azért olyan szerethetőek a gyerekek mert romlatlanul jók, amíg hagyjuk, hogy azok legyenek.
Akkor sötétül el minden egy emberben, amikor erre nincs lehetősége. És ezt a lehetőséget elvehetik nagyon korán, de soha sincs túl késő újból megteremteni.

Hogy ez a könnyen érzelgősnek titulálható duma, hogy jön ide?
Úgy, hogy az a meggyőződésem, hogy csak úgy tudunk kimászni ebből a gazdaságinál és politikainál is jóval súlyosabb krízisből, amiben vagyunk, ha abból indulunk ki, hogy az emberek jók, ha bizalommal és szeretettel fordulunk feléjük.
Nem hiszem, hogy ököl-rázogatva, szitkozódva és orrukat benyomva a gyávaságuk és megalkuvásaik piszkába tudjuk az egyéni felelősségvállalás útjára téríteni az embereket. És kérem, ne felejtsék el, milyen emberekről beszélek. Kérem, ne mondják azt, hogy ezek totális apátiában vannak, birkák stb. Nem ugyanarról a tömegről beszélünk. Mert hogy a nyájat nem szeretném elterelni a juhászfejedelemtől az tuti: sima matek és erőforrás-gazdálkodás… De nagyon sokan vannak a szótlanná, álmatlanná és álomtalanná váltak is. Én rájuk gondolok.
És azt hiszem, hogy akkor fognak meghallani ha szelíden mondjuk, akkor fognak követni ha méltóságteljesen és kedvesen csináljuk, akkor fognak bízni ha bízunk: magunkban, az igazunkban és bennük, a többiekben.

Hiszem, hogy ma szelíd forradalmárokra van a legnagyobb szükség. Hiszem, hogy azok fogják elhozni a tisztább, igazabb, szebb és jobb világot akik ma petíciót írnak egy gyermek meggyógyulásáért, akik huszadmagukkal aprópénzzel-teli pet-palackot rázogatnak a Deák téren a Verespataki cianidos technológia veszélyére felhívva a járó-kellők figyelmét, azok, akik zöldségközösséget szerveznek, és azok akik egy új civil és civilizáló Alkotmányért dolgoznak…
Hiszem, hogy azok fogják elhozni az igazi alternatívát, akik ma ki mernek állni 3 percben elmondani, mihez keresnek társakat és teszik ezt eszközök, finanszírozás és akár szervezeti háttér nélkül is, nem keresve a tuti siker bizonyosságát, a sajtómegjelenést, nem vágyva semmilyen dicsőséget…
Azok, akik csak egyszerűen teszik azt, amiben hisznek, hogy jó az embertársaiknak, jó az országnak, jó egy – a gyerekekhez méltóbb – világnak.