Az emberiség kiirtása az emberség kiirtásával kezdődik

Nem értek az atomerőművekhez és nem is akarok.

Nem értek a génmódosításhoz és nem is akarok.

Nem értek a cianidos aranybányászati technológiához és nem is akarok.

Hogy csak az úgynevezett környezetvédelmi körnél maradjunk.

Sok sok további témához sem értek és nem is akarok, sőt nem is gondolom, hogy dolgom lenne érteni ezekhez.

Ettől még anyaként, felelős állam- és világpolgárként meggyőződésem, hogy mégis VAN közöm mindehhez és tehát dolgom, azaz tennivalóm is.

Miért?

Bukarestben, 67ben született többedik generációs értelmiségi magyar (kicsit zsidó, kicsit román, kicsit székely és ki tudja még mi) mivoltomból azt hiszem, valami külön érzék következik a szabadságvesztés és az árulás iránt.

Nincs nap, hogy egy éppen aktuális hír ne juttatná eszembe Benjamin Franklint, aki szerint: „Aki az alapvető szabadságát az átmeneti biztonságért feladja, az nem érdemel se szabadságot, se biztonságot.”

Nincs nap, hogy ne olvasnék bátor, szókimondó, szakmailag megalapozott, és ráadásul még szellemesen, jól megírt rendszerkritikát.

Nincs nap, hogy ne csodálkoznék el azon, hogy ha a fb.on ennyien gondolkodunk és nyilatkozunk így, akkor mégis hogy történhet meg mindez szintén velünk a „való világban”?

Nincs nap, hogy ne szorulna össze bennem a lélek és ne fuldokolna a hitem attól a hangnemtől amivel a különböző nemes célokért kiálló jó emberek egymáshoz szólnak (vagy egymást leteremtik), és attól a destruktív hozzáállástól, amivel egy népes tábor szinte nemzeti sportágat csinált már abból, hogy minden kezdeményezést megmételyezzen a feleslegesség, az idétlenség, a beépített sikertelenség gyanújával, a menőnek szánt (számító?) gúnnyal… hogy a közömbösséget most ne is említsem, mert azt csak egy egyre terjedő, mindent elnyelő fekete lyuk formájában lehetne talán ábrázolni.

Amikor egy ország egész fiatal generációját teszik tönkre a „köznevelési törvény” fedőnevű hadművelettel, és egyáltalán az egész oktatási politikával, megfosztva a gyerekeket, a fiatalokat, a családokat és a pedagógusokat a szabadságuktól, emberi és szakmai méltóságuktól, döntési joguktól, rendőri és gyámsági felügyelet alá helyezve gyermeket, felnőttet egyaránt…

Amikor egy ország és tulajdonképpen az egész világ történelmét hamisítják rezzenéstelenül, kihasználva egy tudatlanságban tartott réteg félrevezethető patriotizmusát és ellenségeskedésbe, faji gyűlöletbe terelve olyanokat is, akik eredetileg nem erre gondolták fordítani egy gyökeres változási iránti elszántságukat…

Amikor egy miniszterelnök titkos egyezséget ír alá, minden demokratikus intézmény és szabály megkerülésével, és azt puccsszerűen legitimáltatja is, úgy, hogy ő maga elegánsan részt sem vesz magán az ország, a demokrácia újabb kivégzésén…

Amikor teszi ezt úgy, hogy pontról pontra meghazudtolja 25 évvel ezelőtti önmagát, megépítve annak a rendszernek a frissített változatát, aminek állítólagos leküzdése őt hatalomhoz juttatta…

Amikor egyre több ember sodródik a mély-szegénységbe és válik kiszolgáltatottá és büntethetővé mert nap mint nap ezrével potyognak ki azokon a hatalmas lyukakon, melyek a társadalmi hálón keletkeznek azáltal, hogy embertelen és szakszerűtlen ad-hoc törvénykezés pilléreihez feszítik ki (vagy be)…

Amikor napnál világosabban elő van készítve, hogy a nemsokára esedékes, tulajdonképpen nem is legitim de azért mégis némi megváltási reménnyel kecsegtető politikai választásokat el lehessen csalni…

És amikor az aktív, a mindezt látó és kritizáló csoportok és egyének nem tudnak összefogni és olyan erővel kiállni mindez ellen, hogy még az eleve elvesztett választásig se keljen eljutni…

Mert sokkal fontosabb, ami szétválaszt, mint ami összeköt…

Mert a civil félti a civilségét a politikus meg a politikusságát

Mert a „többségben” lakozó sötétség és megtévesztettség ezt eleve reménytelenné teszi…

Mert nincs hiteles alternatíva…

Mert mindenki más korrupt…

Mert mindenki más hazudik…

Mert mindenki más lop…

Mert mindenki más fél…

Mert senki sem bízik…

Mert mindenki más tehet róla…

Mert tulajdonképpen mindegy…

Mert…

Ha ezt elfogadjuk, ha ebbe belenyugszunk

akkor elárultuk az emberségünket

szépen, szisztematikusan kiirtottuk magunkból és hagytuk, hogy gyermekeinkből is kiirtsák

emberség nélkül pedig halálra van ítélve az emberiség is

csupán idő kérdése

tulajdonképpen tök mindegy:

épüljön csak fel PAKS2!

 

ui. de ha Te sem akarod hagyni, akkor kérlek, add tovább ezt az írás és főleg írd alá és terjeszd ezt a petíciót!

 

Belemegyek a fájdalomba

beteg vagyok
nem azért mert ég a torkom, nem tudok levegőt venni, széthasad a fejem… hanem ég a torkom, nem tudok levegőt venni és széthasad a fejem, a szívem
beteg vagyok és ma nem akartam géphez ülni de 6 évvel ezelőtt pontosan ilyenkor kezdődött el Samuka születése és írni akartam neki egy mesét vagy verset, valamit… szoktam ilyenkor…
és megnéztem, hogy mégis mi újság mert kicsit bűntudatom volt, hogy nem írtam semmit a tegnapi halas élményről, pedig akartam, mert fontosnak tartom…
és akkor az első újság a Radnóti szobor-döntés
beteg vagyok mert egy beteg országban élek és idehoztam 4 nem ebben az országban született gyermekemet
egy kedves diák, akit nagyon megszerettem, azzal osztotta meg a posztot, hogy nem akar ilyen országban élni… majdnem elküldtem neki a “Samukának egy országot!” írásomat, hiszen igen, pont erről van szó: nem akarunk egy ilyen országban élni és hisszük azt, hogy ezt nem lehet velünk megtenni, közben meg dehogyis nem! íme!

Édesanyám Bukarestből Petőfi 4 sorát küldte Samukának:
“Tudod, mi a virág?
A földnek jósága,
Tudod,mi a jóság?
A lélek virága.”
És küldött egy filmecskét gyönyörű madarakkal.

Szerettem volna én is valami szépet, vidámat írni a kisfiamnak de nem tudok. Miért? Hogy lehet ez? Kiabálhatnékom van: miért nem engeditek? Ég és mar a torkom.

Samuka ragyog. Ő így született. Nagyon nehezen, veszélyesen. A szülésznő barátnőm bátorsága mentette meg az életét, amiért Samuka csak pár végeérhetetlennek tűnő perc után nyúlt. Először csak feküdt gyönyörű fehéren, csukott szemecskékkel, lélegzet és mozdulatok nélkül. Hívni kellett, szólítani, simogatni, lélegeztetni. Aztán egyszer csak megjött. Felsírt és az a hang visszaadta az én életemet is, és visszahívta a szobába az Apját… Ha nem otthon szültünk volna ebből a komplikációból egy sokkal nagyobb lehetett volna és nem valószínű, hogy megússzuk maradandó sérülések nélkül. Erre itt, ebben az országban ahol most élünk nem lett volna lehetőségünk. Erre se. Mert ebben az országban egyre több mindenről döntenek felettünk, helyettünk, egyre több mindenért büntetnek, miközben valódi bűntények fölött hunynak cinkos szemet, hogy azzal is fokozzák a nyomást és a megaláztatást.

Talán azért ragyog Samuka pici kora óta ennyire mert tudja, hogy nagy és tiszta fényre van szükség az egyre sűrűsödő sötétségben, és ezt a tiszta fényt csakis a gyerekek szíve adhatja a világnak.
De mit csinálunk mi felnőttek, akikre ezek a bátor kis lelkek bízták magukat?
Óvjuk-e őket eléggé? Küzdünk-e elég bátran?
Vagy inkább magunknak mesélünk altató meséket, miközben nekik a kezükbe nyomunk egy tabletet és elmenekülünk ki-ki a maga látszat-valóságába…

Olyan közösséget, nem csak iskolát választottunk, amikor Mo.ra jöttünk, ahol a szabadságra nevelés, az egymásra figyelés szociális művészete alapvető értéknek számít. Mindig is mondtam, hogy mi ide jöttünk, nem ebbe az országba, hanem annak ellenére… És több évig tudtam is főleg erre a közösségre koncentrálni. Nem mintha itt minden tökéletes lett volna és olyan tuti siker-történet a működésem, de volt értelme. Most meg egy nagy fájdalom és szinte tudathasadásos állapot az egész ittlétem. Sok tanárt, iskolai dolgozót, szülőt szeretek, tisztelek de nem tudok mit kezdeni azzal az elhatárolódással, amivel a saját jó-dolgunkat féltve képesek vagyunk azt mondani, hogy nem tartozik ránk az, ami a közoktatásban, az országban történik. Nem tudom, lehet, hogy a könyvégetés, a szobordöntögetés se…
Engem intettek kedvesen is meg nem is óvatosságra, mondták, hogy veszélyt hozok a közösségre és még olyanok is, akikkel együtt dolgoztam megkérdőjelezik – másodkézből kapott információk alapján – a szerepvállalásomat. Közben meg ez a közösség is ugyanolyan súlyosan beteg, mint az egész ország, csak más tünetekkel és más önámításokkal.

Mi köze ennek Samukához?
Hát az, hogy neki akartam volna írni… Meg is volt a kezdete: a kocsiban rímelgettem, miközben mentem a nagylányomat elhozni az első kisérettségijéről…
De aztán rám dőlt Radnóti szobra. És rá dőlt mindenre és mindenkire, aki még mindig tűri, még mindig nem akarja látni, hogy igen: a történelem ismétli önmagát… bármilyen csökönyösen is hazudjuk magunknak a “de hát biztosan nem”eket… mi is csak ismételjük azt, amit annyi vakon élni akaró ember tett, akik mellett el lehetett vezeti halk fegyelmezettségben lépkedő tömött sorokat… igen: gyermekeket is!

Nekem eddig olyan könnyű volt elhagyni egy országot. És egyáltalán: én könnyen, túl könnyen kiléptem: országból, családból, életből… És most valahogy mégsem az jön, hogy akkor oké, pakolunk.
Amikor Samukának azt válaszoltam ésszerű ajánlatára, hogy keressünk magunknak egy új országot (ahol elférünk majd mi mindannyian, akik október 5-én kinn leszünk a téren), hogy mi ezt az országot szeretjük és ezt kell együtt jobbá tegyük őszinte is voltam meg nem is. Annyiban nem őszinte, hogy nekem ennek az országnak a szeretete nem egy “adott” érzelem, vagy lét-állapot. És nem azért mert nem itt születtem. Olaszországot könnyű kimondanom, hogy szeretem, pedig oda se születtem mostanság. Magyarországgal, amióta ismerem, bajban vagyok. Tiszta szívvel vágytam ide és rettenetesen csalódtam. Sértett magyarságom kicsit nevetséges gőgjével el is határoztam, hogy bárhova megyek, de ide vissza soha többé nem jövök. Erre mit csinálok 15 évvel később? Nem hogy visszajövök, de még 4 gyereket is idehozok! Tényleg sokan kérdőjelezték meg már akkor is az épelméjűségemet, pedig ezelőtt 5 évvel még tiszta Hawaii volt errefelé (fény-sötétség viszonylatban legalábbis).

A könyvégetés kapcsán írtam már róla: Radnótit nagymamám költő barátnője Veronica Porumbacu fordította románra Édesanyámmal együtt dolgozva. Veronica-t a 1977-es földrengés temette el… Még nem voltam 10 éves, és azon az estén megnyílt a lábam előtt a föld: pontosan fel tudom idézni. Amikor meg felemeltem a rémült tekintetemet, hogy valamibe kapaszkodjak a sötét égben, a távolban egy magas épület felső emeleteit láttam lángokban lezuhanni.
A Waldorf pedagógia és az antropozófus orvoslás nagy fontosságot tulajdonít a 9. év körüli eseményeknek: ezt az időszakot Rubikonnak nevezzük. Elég sok mindent segített megérteni magamból, amikor ezt megtudtam.

A legnagyobb segítség, amit a szüléshez kaptam a szülésznő barátnőmtől az volt, amikor azt mondta nekem, hogy menjek bele a fájdalomba. Ne próbáljak elmenekülni, nyomjak ellene, menjek bele.
Szétnyílik a föld a lábam előtt ha a ledöntött szoborra gondolok és égetik a belázasodni nem tudó arcomat a könyvek lángjai.
De ha egyszer gyerekeket szültem erre a világra és idehoztam őket ebbe az országba úgy érzem, amíg őket nem veszélyeztetem, nekem nem szabad menekülnöm. És bármennyire is fáj a kiközösítés onnan, ahova tartozni szeretnék – ez is csupán egy visszatérő energetikai/sors-minta – bármennyire is kicsi az, amit tenni tudok egymagam, nekem azt meg kell tennem: bele kell mennem a fájdalomba hogy magamat, mint embert mindig újra szüljem. Tartozom vele a mindjárt 6 éves Samukának, és Gábornak és Júliának és Tímeának. És nem azért mert meg kellene őket védenem a külső sötétségtől, hanem mert a legtöbb, mit adhatok, az az, hogy megélhetik, hogy én ezt a sötétséget nem fogadom el. Hogy küzdök, és nem nézek félre, amikor észre kell vennem, hogy az igazi sötétség ott van bennem: abban a zugban, ami lebénít, ami visszatart a cselekvéstől, amit a félelmeim építettek.
Én méltó akarok lenni a gyerekeimhez.
Belemegyek a fájdalomba.

Tente baba

tente baba, tente
a szemedet csukd be
jobb ha ki sem nyitod
jobb ha meg sem tudod
hányan élünk vakon
látni hányan félünk
s mily hangtalan reményünk

tente baba, tente
a szemedet csukd be
szorítsd jobban össze
gubózz be az őszbe
a lombok hullása
harangok zúgása
öleljen át téged
ne engedjen élned

hát ez van… tudtam, hogy eljön ez a rész is: van, amikor nagyon boldogan tudok küzdeni és van, amikor letörök… nem okvetlenül egy nagy csapástól, van úgy, hogy attól a sok kicsitől, amit egy ideig bírok;
nem szándékozom takarodót fújni, sőt!
természetesen éppen le akar teperni az influenza (nem emlékszem, mikor voltam ilyen hosszan egészséges! jót tesz a főállású forradalmárkodás, és ezek szerint nem csak a gerincnek :-)!) de ha törik ha szakad holnap fogom az esernyőimet és megyek a diákok flashmobjára! hát nem én beszélek egyfolytában összetartásról? arról, hogy jobban oda kell figyeljünk egymásra? de igen, én…
csak azt tudnám, hogy minek, kinek?

ma el szerettem volna menni az Occupyosokhoz de hazajött a nagylányom tanulni és inkább itt maradtam vele meg a kicsikkel… most tudtam meg, hogy egy másik konferenciáról is lemaradtam, ami pedig érdekelt, de ki is potyogott a fejemből… igen, kicsit vissza kellett térni a családba, mert nem szabad az embernek pont a szeretteit feláldozni az általános nagy szeretet oltárán… de persze, az is benne van, hogy mintha mégsem lenne olyan nagyon sok értelme annak, hogy itt ontom a posztokat, bátorítok, lelkesítek… jönnek a sértődések, a félreértések, a mellé- és belemagyarázások… az a sok apró kis kavics, amire egy ideig sikerül ügyet sem vetni, aztán egyszer csak… de mindegy: látom én a hülye kis játszmámat, mindjárt összepakolom a vödröcskémet, lapátocskáimat csak kicsit sajnáltatom még magam így virtuál, mert az cool…

na ná, hogy nem tőlem kérnek esti mesét a gyerekek… pedig tegnap egész délelőtt nemezeltem az anyukákkal, délután meg ovis bábszínház és lámpácskás séta a falu sötét utcáin… “szürke fátyol ül a tájon, szívünk dideregve fényt remél”… ilyeneket énekelve… és ma főztem, odaégettem kávét, lábost, nem kelt meg a kenyér, a nyavalyás nyomtató nem bírt működni, 20 km oda-vissza a lányom tételeiért, de hoztam mandarint, élesztőt és nemezelőtűt, csináltunk itthon is babát ajándékba a holnapi gyerekzsúrra… de nem engem hívtak fektetni…

“ki kell bírni” szokta volt mondani Apám (az igazi, azaz a nevelő-)… ezt most említette nekem Édesanyám, mert elküldtem neki tegnap a Privát fikciót (bármennyi ismeretlen előtt egyszerűbb mutatvány a lelkisztriptíz mint az ember beteg, egyedül és messze élő egy szem szülőanyja előtt)… persze, hogy ki kell bírni… de kibírás és kibírás között nagy különbség van! mert azt, hogy hisztizik a kislányom, ütvefúróval kergetőznek a fiúk, megjön a nagylányom telefonszámlája, harmadszor pisil be a kutya és a férjem szemében látom kinőni a többi 6 fejemet az olyan, amit ki kell bírni, de amikor az ország vezetői hisztiznek, hajléktalanokat, kiszolgáltatottakat üldöznek, miközben bűnösöknek emelnek szobrot, a számlákra az én pénzemen nyomtatnak hazugságokat (színesben!) és totális gátlástalansággal hülyének néznek, amikor olyanná akarják tenni már nem is az országot, hanem az embereket, hogy aki gyereket akar, az ne ide akarja, és akinek van, az menti innen, na azt már nem szabad bírni!
ide nekem azt a másik 6 fejet és 7 esernyővel megyek holnap flashmobozni!
és Te? gyere, van plusz esernyőm!

Bátor(ító)k Klubja

A Bátor(ító) Szülőkre gondoltam, Melinda posztja által inspirálva, amikor ezt a csoportot létrehoztam a fb-on, de közben rájöttem, hogy nem csak a szülők tudnak segíteni. Tudnak a nagyobb testvérek, tudnak az alternatív iskolákban dolgozó pedagógusok (persze, magán szinten), tud tulajdonképpen mindenki, aki akar. Mert segíteni kell.
Segíteni kell a pedagógusoknak, hogy érezzék, sokan vagyunk mellettük, mögöttük, akik támogatjuk fellázadásukat a jelenlegi elfogadhatatlan, őket emberi és szakmai mivoltukban megalázó és kiszolgáltató helyzetben, aminek természetes velejárója az, hogy féltjük a gyermekeinket, akiket pedig nyugodtan szeretnénk rájuk bízni tudni. De hát nem olyan időket élünk.
Olyan időket élünk, amikor létre kell hozni egy ilyen csoportot, amelyhez csatlakozva én be tudom jelenteni, hogy szívesen vállalom, hogy egy esetleges pedagógus sztrájk alatt segítek a dolgozó szülőknek. Tudom, hogy van erre valamilyen törvényi előírás, és tudom, hogy Mo.-n a sztrájk ügye valamiért mintha kizárólagosan a szakszervezetekhez lenne rendelve, de immár elég sok ideje várunk és nem történik semmi. Minden bizonnyal megvan az oka, többek között az is, hogy mi hagyjuk, hogy ne történjen semmi és mindig arra várunk, hogy majd a másik teszi meg az első lépést.
Nekem, mint olyan akit, mondhatni semmilyen szinten nem érint a közoktatás kálváriája, könnyű ugrálni, hiszen semmi vesztenivalóm. Hát akkor ugrálok. De nem tudom elmarasztalni azt a pedagógust, aki fél. Nem tudom azt gondolni, hogy majd attól fél kevésbé, hogy én értetlenkedek: hogyan lehet félni? Hát nem világos, hogy ha egyszerre sokan felállnak, ha egyszerre sokan merik becsapni az ajtót, ha egyszerre sokan állnak a kamera elé és mondják ki csak azt az egy mondatot, hogy: Bojkottálom a Nemzeti Pedagógus Kart, ha egyszerre többen, szakszervezetek és egyéb pártok és szervezetek támogatása nélkül csupán felelős állampolgárokként sztrájkba lépnek, mert ragaszkodnak ahhoz a hitükhöz, hogy mindennek ellenére demokráciában élünk, és nem tudják tovább tűrni emberileg és szakmailag azt a helyzetet, amibe akaratuk ellenére kényszerítették őket… Szóval, ha egyszerre sokan tiltakoznak, akkor nem lehet egyszerre ennyi embert kirúgni, megfenyíteni, megbüntetni stb… Ezt könnyű annak látni, aki nem viszi vásárra a bőrét. Például nekem.
Ezért leírom, de nem ezt akarom mondani a pedagógusoknak.
Hanem azt, hogy itt vagyok, segíteni szeretnék, mondjátok, mire van szükség, mit tehetek?
És ez a csoport azoknak szól, akikben ugyanezek a kérdések élnek.
A bátorság nem a félelem hiánya, hanem annak felismerése és leküzdése. Nem egyszer és mindenkorra, hanem nap mint nap, újra és újra.
Gyertek, Bátor és Bátorítani kívánó társaim, fogjunk össze! Érezzék mindazok, akiknek szükségük van ránk, hogy hálót tartunk köréjük, alájuk. Bizalom, szeretet és fény hálót az ostoba önkény sötétségében mindenki köré és alá, akinek szüksége van rá: a pedagógusnak, a kishantosi gazdáknak, a hajléktalannak, a mély-szegénységben élőknek, a ragyogó szemű cigánygyerekeknek, a tartósan beteg gyermeknek és családjának, az eszköztelen állatmentőnek… és még hosszan folytathatnám…
Mi vagyunk valamennyien mindezek és mi vagyunk azok, akik saját magunkat megmenthetjük. Ismerjük fel és ne féljünk a hatalmunktól. Rajtunk múlik és képesek vagyunk rá.

Petíció a Tanárok Bojkottfelhívásának Támogatására

Furcsa dolog ez a virtuális-lét, amikor az ember nem akarja hogy csak ennyiben maradjon. Amikor nem tud, és nem is akar a személyes gyötrelmeivel, emlékeivel és álmaival a háttérbe húzódni mert pont abban gondolja rejleni erejét és értelmét, hogy hétköznapi gyarlóságát, tökéletlen és esendő mivoltát felvállalja.
Újfajta, az eddigiekkel pont ellenkező irányú biztatást kaptam, miszerint több értelme lenne írnom, mint a tereken megafonba kiabálnom. Hiú lévén és rettentően kiszolgáltatott az elismerésnek, természetesen nagyon jól esett. Kedvesen és határozottan fogalmazott a barátnőm, aki írta. De hiába. Őt is ki fogom ábrándítani.

Én nagyon jól érzem magam ebben a virtuális dimenzióban. Szoktam mondani, hogy amit a legjobban tudok a világon, az az email írás. Büszke is vagyok arra, hogy nem sokan használják ezt az eszközt 1990 óta. Bizony, a Wikipédia szerint akkor még nem is volt, de én – talán nem meglepő módon – megtaláltam azt a szervezetet, amelyik a számomra annyira fontos sok-nyelvű kommunikációhoz – Európában az elsők között – ezt az eszközt is használta.
Azt hiszem, bármeddig el tudnék lenni egy internet kapcsolattal ellátott nagy-ablakú, magas mennyezetű kis szobában kettesben egy számítógéppel. És távolról sem embergyűlöletből, sőt! Mást se csinálnék, mint emberekkel leveleznék: meghallgatnám gondjaikat, gondolataikat, igyekeznék vigaszt és ha csak lehet, segítséget nyújtani. Ja meg írnám a saját gondjaimat, gondolataimat is.

De ehhez az kellene, hogy béke és nyugalom legyen, hogy mindennapi örömeinkről és fájdalmainkról szólhasson az élet.
Csakhogy nem az van, nem ez a helyzet.
A helyzet az, hogy olyan súlyosan beteg a társadalmunk, hogy mindenki választás elé kerül.
Én azt választottam, hogy megpróbálom a szociális gyógyításban hasznosítani minden tudásomat, képességemet, eddigi tapasztalataimat és az összes erőmet, amivel bízni, remélni és szeretni tudok.
Tudatában vagyok annak, hogy csupán a lelkesedés, a tenni-akarás nem helyettesítheti a megalapozottságot, a komoly előkészítést. Több mint egy hónapja tartom magam féken ennek a petíciónak az elindításával. Úgy szerettem volna, hogy olyan hiteles szervezetekkel és emberekkel együtt fogalmazzuk meg és hozzuk nyilvánosságra, akiknek szavára már régebben odafigyelnek emberek, szervezetek, média. Ezt nem sikerült elérnem, és így most, pár bátor pedagógus új akciójának kapcsán arra jutottam, hogy nem várok tovább.
A lényeg nem az, hogy milyen támogatottsággal indul, a lényeg az, hogy a benne megfogalmazott igazság fénye milyen támogatottságot fog hozni így, hogy semmi háttérrel csak ki lett téve a virtuális találkozások színterébe.
Ez csupán egy hívatlanul, vakmerőn fellobbantott lángocska.
Tűzzé a Te döntésed teheti.
Megteszed?

http://www.peticiok.com/tamogatjuk_a_pedagogusok_bojkottjat

A szelídek forradalma

Tanácsolták kedvesen és csúnyán is, hogy menjek már el ebből az országból, ha ennyire nem tetszik, ami itt van.
De hát az ember vágyik a lehetetlen kihívásokra, az izgalmakra, és én nem filmekben láttam sem aknamezőt, se kereszttüzet, se menekülttábort… Igaz, rosszul vagyok a szilveszteri petárdáktól, ahogyan más is, aki volt bombázás alatt…
Na de ha már az ember olyan optimista, hogy szül 4 gyereket, akkor leginkább nem izgalmakra, hanem egy hozzájuk méltó világra vágyik, és igen, még országra is.
Szóval én nem azért élek ebben a mazochista kis országban, ahol immár naponta lenne miért (azaz mi ellen) tüntetni mert kalandra vágyom hanem mert – minden józan belátás ellenére – hiszek abban, hogy még itt is meg tudjuk teremteni azt a bizonyos jobb világot, amit gyermekeink érdemelnek.

Szeptember 22-én felvettem a láthatósági mellényt, fb oldalt indítottam és az október 5-iki országos megmozdulásunknak is része lett ez a jelkép, ami elsősorban a tiltakozáshoz kötődött. Mondtam, mondtuk, írtam, írtuk, hogy nem a tiltakozáson van a hangsúly, nem azon, hogy valami ellen, hanem valamiért, de mégis ez a tiltakozó hangulat a meghatározó, és mintha ez lenne a menő a médiáknak is, hiszen ők is ezt hangsúlyozták ki leginkább (és én kizárólag a komoly médiáról beszélek, nem a Právda&Co. nagy kupacról).

Arról is írtam már, hogy rég nem a kormánnyal van bajom, hanem magunkkal, hogy hagytuk idáig fajulni a dolgokat. Hogy ott tartunk, ha többszörös csoda folytán egy komolyan demokratikus, etikus, szakmailag megfellebbezhetetlen ellenzéki erő nyerné meg a választásokat az sem tudna mit kezdeni a nyakába zuhanó katasztrófával, amit Magyarországnak becézünk. Na és ki lát itt ilyet? Mármint ilyesmi irányba tendáló ellenzéket? Na? Úgy nagyjából? Úgysem…
Megy a hatalomharc és az acsarkodás. Hogy az kell legyen a jelszó, hogy valaki ellen (le sem írom többet a nevét, esküszöm!)? Hogy megpróbálnak ugyanazzal a demagóg, populista modorral, hangnemmel “tömegbázist” szerezni? Elhipnotizálni a pár éve hipnózisban élőket? Szerintem öreg hiba. Abban azok ott sokkal de sokkal jobbak és sokkal de sokkal több pénzük is van rá. Eleve elvesztett csata.

Én abban hiszek, hogy azokat kell megszólítani, akik nem kérnek a hipnózisból, de akik nagyon, nagyon el vannak keseredve és nem elsősorban azért, mert annyival nehezebb az élet, és annyi szabadságjogukat eltiporták, és nap mint nap megküzdenek valamelyik abszurditással, kegyetlenséggel, vagy csak puszta hozzá-nemértéssel és arroganciával, hanem mert nem látnak alternatívát! És nem azért nem látnak alternatívát mert vakok, hanem mert nincs. A pártpolitikai színpadon nincs.

És én abban hiszek, hogy alternatíva viszont igenis van: és az mi vagyunk. Mi, egyének. Mi, mezei civilek. Mi, akik a saját fejünkkel szeretnünk gondolkodni, hibázni is akár, de vállalni a felelősséget döntéseinkért, választásainkért és mulasztásainkért. Mi, akik eldöntjük, hogy tájékozódunk. Hogy utánanézünk. Hogy rákérdezünk. Hogy szót emelünk. Hogy szolidárisak vagyunk. Hogy tiltakozunk de nem csak sportból, hanem első lépésként, miközben máris elkezdünk dolgozni egy értelmes és etikus alternatíván. Hogy ezeket az alternatívákat, amelyet kidolgozunk, megtapasztalunk, megtanulunk utána megosztjuk egymással, és hogy mindezalatt egyre tudatosabban kezünkbe vesszük az életünket, a családunk életét, a szűkebb és tágabb közösségünk életét. Az országot.

Nézzék meg kérem az emberek arcát az utcán, a metrón… Nézzenek rá kicsit jobban a kasszánál ülőre, az ellenőrre, az aktatáskával, fülén mobillal siető üzletemberre, a nyűgös kisgyerekre, akit kimerült anyuka ráncigál az utcán… Hány boldog embert látnak?… Hány mosolygó arcot?… Milyen szín jut eszükbe, ha az aluljáróban hömpölygő tömegre gondolnak? Milyen íz?

Hiszem, hogy azt erősítjük mindenben és mindenkiben, amit figyelmünkkel táplálunk.
Hogyha a rosszra koncentrálunk azt erősítjük. Ha a jóra, a jót. Ennyi.
És ez nem magyarországi specifikum. Úgy, ahogyan az sem az, hogy minden és mindenki abba az irányba próbál eltolni, hogy ezt elfelejtsük és becsavarodjunk a negatív spirálba.

Én azt vallom, hogy az emberek jók. Mindenkiben, kivétel nélkül mindenkiben van jó és jóság és a legelemibb, mondhatni emberségünket meghatározó vágyunk, hogy jók lehessünk. Tenni a jót. Ezt akarjuk egész életünkkel, még ha nem is így fogalmazzuk meg.
Azért olyan szerethetőek a gyerekek mert romlatlanul jók, amíg hagyjuk, hogy azok legyenek.
Akkor sötétül el minden egy emberben, amikor erre nincs lehetősége. És ezt a lehetőséget elvehetik nagyon korán, de soha sincs túl késő újból megteremteni.

Hogy ez a könnyen érzelgősnek titulálható duma, hogy jön ide?
Úgy, hogy az a meggyőződésem, hogy csak úgy tudunk kimászni ebből a gazdaságinál és politikainál is jóval súlyosabb krízisből, amiben vagyunk, ha abból indulunk ki, hogy az emberek jók, ha bizalommal és szeretettel fordulunk feléjük.
Nem hiszem, hogy ököl-rázogatva, szitkozódva és orrukat benyomva a gyávaságuk és megalkuvásaik piszkába tudjuk az egyéni felelősségvállalás útjára téríteni az embereket. És kérem, ne felejtsék el, milyen emberekről beszélek. Kérem, ne mondják azt, hogy ezek totális apátiában vannak, birkák stb. Nem ugyanarról a tömegről beszélünk. Mert hogy a nyájat nem szeretném elterelni a juhászfejedelemtől az tuti: sima matek és erőforrás-gazdálkodás… De nagyon sokan vannak a szótlanná, álmatlanná és álomtalanná váltak is. Én rájuk gondolok.
És azt hiszem, hogy akkor fognak meghallani ha szelíden mondjuk, akkor fognak követni ha méltóságteljesen és kedvesen csináljuk, akkor fognak bízni ha bízunk: magunkban, az igazunkban és bennük, a többiekben.

Hiszem, hogy ma szelíd forradalmárokra van a legnagyobb szükség. Hiszem, hogy azok fogják elhozni a tisztább, igazabb, szebb és jobb világot akik ma petíciót írnak egy gyermek meggyógyulásáért, akik huszadmagukkal aprópénzzel-teli pet-palackot rázogatnak a Deák téren a Verespataki cianidos technológia veszélyére felhívva a járó-kellők figyelmét, azok, akik zöldségközösséget szerveznek, és azok akik egy új civil és civilizáló Alkotmányért dolgoznak…
Hiszem, hogy azok fogják elhozni az igazi alternatívát, akik ma ki mernek állni 3 percben elmondani, mihez keresnek társakat és teszik ezt eszközök, finanszírozás és akár szervezeti háttér nélkül is, nem keresve a tuti siker bizonyosságát, a sajtómegjelenést, nem vágyva semmilyen dicsőséget…
Azok, akik csak egyszerűen teszik azt, amiben hisznek, hogy jó az embertársaiknak, jó az országnak, jó egy – a gyerekekhez méltóbb – világnak.

az ökörnyomban, a sárban egy kis halacska vergődött és így szólt:

“Segíts rajtam, te jó legény, meglátod, nem bánod meg!”… Mire a királyfi…

Miért van az, hogy nem vagyunk hajlandóak tanulni abból, amit, amire tanítunk?
Szülőként, pedagógusként mondjuk buzgón a népmeséket, mert tudjuk, bennük rejlik minden alapvető igazság az életről (s halálról)… De nem tekintjük érvényesnek magunkra nézve.
Ugyanúgy, ahogyan a történelem leckéit sem.
Mindig azt hisszük, hogy bennünket ez pont nem érint (nem érinthet), és nem arról van szó hogy, és nem rajtunk múlik, és mi lesz ha…
Jobb félni, mint megijedni és különben is mindenki tudja, hogy a hallgatás arany…
Tényleg?
Mindig?
Minden körülmények között?
És mégis meddig?

Például addig, amíg a te gyerekedet cibálja le valaki a buszról?
Vagy addig, amíg a te gyerekedet rendelik be 7-ik órára kötelező gyógytornára, amiről fogalmad sincs ki írta elő neki, és milyen alapon?
Esetleg addig, amíg a te gyerekedet akarják fölösleges és veszélyes gerincvízvételre kötelezni, megfenyegetve téged, hogy ha nem egyezel bele, akkor rád szabadítják a gyerekjóléteseket?
Addig, amíg a te gyerekedet nem…
???

Vagy például addig, amíg nem a te szavazati jogaidat vonják meg egy újabb regisztrációs törvénnyel, hogy mondjuk választanod kelljen: amennyiben Istenhívőnek vallod magad, akkor majd egy egységes felekezeti listára szavazhatsz csak, politikai pártokra nem… amennyiben vegetáriánus vagy akkor szavazhatsz egy külön zöld(ség) listára de politikai pártokra nem… amennyiben rövid szoknyát viselsz, akkor egy kaposvári listára szavazhatsz csak, de politikai pártokra nem… ???
Mert az ugye mindenki számára világos, hogy most ez a helyzet: ha valaki azt vallja magáról, hogy egy kisebbséghez tartozik és akként regisztrál azzal egyben le is mond arról, hogy ő ennek az országnak szavazati joggal rendelkező állampolgára lenne, hiszen nem szavazhat politikai pártra csupán egy már előre definiált listára (amire itt most nem térnék ki, de majd…)

Hallgatni arany?

Goete meséjében a kígyó azt feleli a Királynak, hogy a fény értékesebb az aranynál. És arra a kérdésre, hogy van-e még a fénynél is értékesebb azt mondja, igen, van: a beszélgetés, a megbeszélés.
Én inkább ezt választom.
Hiszek az emberi szó felszabadító és összekötő hatalmában.
És szeretem Gothe meséjét, amiben az öreg révész azt mondja (kicsit átalakítva, hogy a kontextus nélkül is érthető legyen): “Egy ember egymagában nem hozhat üdvösséget, de az igen, aki a megfelelő pillanatban csatlakozik a többiekhez.”

Ez az a pillanat.
Te vagy az az ember.

Október 5-én sok, sok ezren leszünk. Mert…

Szegény szervezőtársaimnak leharaptam a fülét valahányszor a létszámról esett szó szeptember 23-án, az Őszi Nagytakarítás első előkészítő megbeszélésén.
Azóta is.
Igen, azt állítom, hogy sok ezren leszünk. Nagyon sokan. És igen, merem ezt fennhangon állítani, és mindenkit arra bíztatok, hogy ő is merje! Persze, ehhez elsősorban hinni kell benne, mert csak úgy lesz hiteles és átható. De igyekszem segíteni ebben.

Azért leszünk sok ezren, mert sok százezren vagyunk, akinek ez így nem jó, és akik szívesen kimondanák, hogy eddig és nem tovább, csak azt gondolják, hogy nem rajtuk múlik, hogy minek, hogy ettől úgysem lesz más, mert nincsenek abban a pozícióban. Hát nincsenek. És miért is nem? Azért, mert nem hiszik el magukról, hogy képesek rá. Mert nem hiszik el magukról, hogy rajtuk áll, hogy HATALMUK VAN, pontosabban, hogy nekik, azaz NEKÜNK VAN HATALMUNK. Nekünk, a sok százezernek, és nem egy maroknyi embernek, akik lassan élet-halál joggal érzik magukat felhatalmazva felettünk.

Írtam már többször: nekem rég nem a kormánnyal van bajom, tőlem ne várjon senki rendszergyalázást, ökölrázogatást és újjal-mutogatást, hogy ő tehet róla, meg ő, meg ő…
Én tehetek róla. Én hagytam eddig elfajulni. Én tűrtem és voltam túl sokáig néma a cinkosok között.
De elérkezik egy pont, amikor egyre több ember ki tudja mondani, hogy na de most már legyen elég! Eddig és nem tovább.
Szerintem ez most konkrétan az a pont.
Eddig és nem tovább.

Tanárok írják, hogy 1 hónap tanítás után olyan idegi állapotba kerültek, mint máskor a tanév végére.
Iskolai dolgozók zokognak.
Emberséges iskolai igazgatók szégyenlenek kollégáik szemébe nézni.

A szülők, miután sokan igyekeztek elfogadni, megérteni, megoldani, aztán mégis be kellett látni a helyzet fenntarthatatlan képtelenségét, a szülők is ki vannak borulva.
És a gyerekek? A gyerekek? …. ezt már fel sem sorolom…

Másfél millió gyerek, és azok családjai. 160.000 pedagógus, és azok családjai…

Most pedig  leállítom magam, hogy ne bonyolítsam túl és ne vesszen el a fókusz, de ugye mindenki fel tud még kapásból sorolni 10 területet, amire ki lehet, kell mondani, hogy NINCS EZ ÍGY RENDBEN! EDDIG ÉS NEM TOVÁBB.

Ha esetleg valakinek most az jutna az eszébe, hogy “de nekünk nincsenek eszközeink az akaratunk érvényesítésére”, akkor jó hírem van: AZ ESZKÖZ MI MAGUNK VAGYUNK.
Csupán három lépést kell megtennünk:

1. egyéni felelősségvállalás
2. civil összefogás
3. független kimagasló szintű szakértelem bevonása

Kérem, felejtsük végre el a XXI. században, hogy pártok között kell válasszunk! Rég elmúlt az az idő. Rég a történelemkönyvek lapjaiba kellett volna már elvonulniuk pihenni… örökre… És rég rajtunk múlik, csak nehéz ebbe beleállni.

Ezért kaptuk ezt a segítséget most (nem ironizálok!).
Azért kaptunk segítséget, mert mostanra világossá vált, hogy nem csak a kisiskolásokat kényszerítik 4-ig napközibe, hanem mi mindannyian napközisek lettünk. Érteni, dönteni és cselekedni képtelen, minden lépésben minimum útmutatásra, de még inkább korlátozásra, tiltásra szoruló, jogainkat csendben feladó megkeseredett, hitevesztett zombik lettünk.
És amikor idáig sikerült süllyedni, az ember egyszer csak megrázza magát, és felteszi a kérdést: tényleg ez lennék? Tényleg ezt akarom? Tényleg el fogom még ezt is tűrni?
Hát nem.
És akinek gyermeke van, az százszor, ezerszer is nemet fog mondani!
Mert nem az a baj, hogy tönkreteszik az ország jövőjét! A jelenét teszik tönkre, a gyerekeink mindennapja sínyli meg, és ezt nem lehet hagyni!
NEM LEHET HÓNAPOKAT VÁRNI A VÁLASZTÁSOKIG! Minden egyes percért, amit egy még egészséges gyermek ebben a beteg rendszerben tölt MI, SZÜLŐK VAGYUNK FELELŐSEK. Orvosi szempontból, pszichológusi szempontból konkrétan kimutathatóak a káros következmények. Nem szabad már nem látnunk ezt. Dilettánsok hoznak össze-vissza törvényeket, rendeleteket, amelyek a mi gyermekeinket teszik tönkre, és mi hallgatunk és hinni akarunk az esti-mesékben?

Szóval ezért vagyok meggyőződve, hogy sok ezren leszünk!
Meg azért is, mert olyan sok támogatást kapunk! Mintha mindenhol nyitott ajtókat döngetnénk! Még a rendezvényt biztosító rendőrök is sok sikert kívántak nekünk! Ttöbb helyszínen is!

Sok ezren leszünk, mert amikor egy nagymama azt írja, hogy “mélységes aggodalommal tölt el az, ami itt történik, féltem az unokáimat és minden gyereket: életem első tüntetésén, október 5-én ott leszek!”, akkor tudom, hogy még sok, sok nagymama és nagypapa mellette, mellettünk lesz.

Sok ezren leszünk, mert a fiatalok azt mondják, ideje újra beleállni, és mondják ezt olyan tiszta tűzzel, hogy az ember beleremeg a hálás felismerésbe, hogy értük mindenre képesnek kell lennünk. Értük, az ő lángjukért! Hogy senki se akarja kioltani, se takarékra tenni, se valamilyen ideológia rabszolgaságába hajtani.

Sok ezren leszünk, mert arra jó az elmerülés a sötétségbe, hogy teljes erővel tudjuk szomjazni a fényt, és a mélységek megjárása, hogy fel tudjuk magunkat lökni a felszínre még mielőtt belefulladnánk a passzivitás, a közöny mocsarába.

Sok ezren leszünk, mert ha ezt egyre többen elhisszük és tudjuk fennhangon hirdetni, még többen jönnek majd! Mert csak az első lépés nehéz. Az, amikor elkezdek hinni saját magamban, saját erőmben. A többi már szinte magától jön, mert egymást erősítjük!

Sok ezren leszünk, mert világosan láthatóvá tettük, hogy, bár takarítani akarunk, mert takarítani kell, a CÉLUNK AZ ÉPÍTÉS, A CÉLUNK EGY ÉLETKÉPES ALTERNATÍVA FELKÍNÁLÁSA, AMI AZON A SZAKÉRTELMEN ÉS CIVIL ÖSSZEFOGÁSON ALAPSZIK, AMI PONT MOSTANRA ÉRT MEG, ÉS EHHEZ SOK, SOK EZREN TELJES SZÍVVEL CSATLAKOZNI TUDNAK ÉS FOGNAK IS!

Most, október 5-én sok, sok, sok ezren leszünk.
És ez még csak a kezdet.

Ne bántsátok Samukát!

Samuka mindig ragyog. Samuka majdnem 6 éves és neki még kerek a világ. Egész nap kipirult arccal rohangál, kiabál és örül. Nem szokott kétségbeesetten sírni.
De ma mégis.
Hatra értem haza, a reggel óta tartó Hívatlanul plenárisáról, ahol 62en azon gondolkodtunk, MIT LEHET, MIT KELL TENNÜNK? Kicsit kakukktojás voltam az egymást már rég ismerők között, 61 csodálatos ember között, akiket ma láttam először életemben, és akik mégis olyan bizalommal fogadtak, hogy úgy jöhettem el: egyike vagyok azoknak, akik az október 5.re tervezett tiltakozó megmozdulást fogják megszervezni. Hihetetlen feszültség és erő volt bennem.

A polgári engedetlenséggel akkor találkoztam, amikor 24 évvel ezelőtt interjút készítettem Marco Pannella-val. “Ha van egy törvény, ami nem jó, ami nem az emberek jogait szolgálja, akkor azt meg kell változtatni. Akár az erőszakmentes polgári engedetlenség eszközeivel is: nyilvánosan szembeszegülni, vállalva a következményeket. Ha jól csinálod, lecsuknak és akkor legalább esélyed van, hogy a sajtó által több emberhez eljusson a mondanivalód. Az emberek nem szeretik, ha meg kell kérdőjelezzék azt, amit velük, értük(?) tesznek azok, akiket erre felhatalmaztak. A többség mindig a boldog tudatlanságba menekül. De ha fel tudod nyitni a szemüket, ha akcióddal eléred, hogy elgondolkodjanak, akkor van esélyed, hogy melléd álljanak, hogy ők is megmozduljanak….” Az elmúlt évtizedekben nem csak az olasz, hanem nemzetközi politikai szinten is a Transznacionális Radikális Párt bebizonyította, hogy egy viszonylag kicsi de mindenre elszánt, következetesen erőszakmentesen fellépő csoport olyan horderejű változásokat képes elérni mint az abortusz és a válás tilalom törlése, vagy a Nemzetközi Büntetőbíróság létrehozása. Ehhez “csupán” az kell, hogy EGY KÖZÖS CÉL ÉRDEKÉBEN ÖSSZEFOGÁS szülessen, és minden politikai, vallási, nemzetiségi stb hovatartozáson felülemelkedve, minél több ember csatlakozzon, tiltakozzon, aktívan felelősséget vállaljon.

Én ilyen ügynek tartom a gyermekek ügyét: bárhol a világon, itt is. És ami most történik Mo.n a közoktatásban az a gyermekek ellen irányul, mert minden szinten veszélyezteti a gyermekek testi és lelki egészségét. Tudom, hogy ez sokaknak rettenetes túlzásnak tűnik, de sajnos nem az. És azoknak, akik ezt látják, tapasztalják vagy “csak” előrelátják” feladatuk mindent megtenni, hogy ezt világossá tegyék azok számára is, akik még nem.

Szóval ilyen gondolatokkal jöttem hazafelé, a gyönyörű pilisi dombok között megbújt falucskánkba, ahol 5 éve lakunk, és ahol higgyétek el, nagyon jó dolgunk van. Egy lelkes, bár sok megpróbáltatást megélt Waldorf közösségben, fantasztikus pedagógusokkal és iskolai dolgozókkal, csomó szülővel, akik munkájukkal, szakértelmükkel, pénzükkel nap mint nap lehetővé teszik a gyermekeink számára ezt a csodát, amit szabadságra nevelésnek szeretünk nevezni. És annyira jó dolgunk van itt, hogy még talán az átlagosnál is kevésbé akarjuk látni, hogy mekkora baj van odaát, a dombokon túl, a való világban. És tényleg odaát van az? Tényleg ott? Mi meg itt? Ők és mi? Hogy van ez?

Írok a lev-listára, fújom a kürtöt ahogy tudom, most meg kitaláltam, hogy láthatósági mellényt fogok viselni, hogy láthatóvá váljék a tiltakozásom, a létem (azok számára, akik ugyanígy éreznek, de tartanak attól, hogy egyedül vannak vele)… Csinálom, amit tudok és közben arra gondolok, hogy könnyű volt nekem akkoriban aknamezőkön mászkálni, elvetemült nacionalista tüntetők közé menni stb mert nem voltak gyerekeim. Most nehéz. Ahogyan nehéz az a teher is, amikor jóindulatú szülőtársam hívja fel a figyelmemet arra, hogy a gyerekeimnek ártok, meg a többi itteni gyereknek, meg hát persze, a közösségnek is: őket hozom veszélybe. Nem én hozom veszélybe, már benne vannak, vagyunk, de értem én, hogy ez nem könnyen elfogadható. És én tényleg csak magamat szeretném úgy kifejezetten veszélybe hozni, mert hát azt tanultam és tapasztaltam is, hogy minél nagyobb visszhangja lesz annak, amit csinálsz (vagy veled csinálnak), annál több embert van esélyed meg(ki)mozdítani. De hogy lehet erre felkészíteni egy gyereket (vagy négyet)? Sehogy. Szerencsém van, hogy abban hiszek, nem véletlenül választottak engem anyjukként. Ennyi.

Samuka kétségbeesetten sírt lefekvéskor, hogy ő olyan borzasztót álmodott, hogy azt soha, senkinek nem fogja tudni elmondani, és nem akar elaludni, mert megint jön majd ez a borzasztó álom.
Karjaimba vettem, simogattam szőke buksiját és nyugtatgattam. Mondok egy mesét arról, hogy szerintem mit lehet tenni az ilyen borzasztó álmokkal, jó? kérdeztem és ennek mind a három kicsi örült.
Azt meséltem, hogy a gyerekekre mindig vigyáznak nem csak angyalok, hanem manók és tündérek is, és nekik  mindent el lehet mondani, azt is, amit senki fiának nem: sem nekem, sem Apának… A manóknak van egy nagy puha zsákjuk, meg lehet őket kérni, hogy tegyék abba azt a borzasztó álmot és vigyék el messze, messze a varázsrétre. Mert ott a manók kiszórják a fűbe, ezek az álmok pedig szétfoszlanak, belecsorognak a földbe, és lehet, hogy belőlük nő ki például a csalán. Mert a csalán olyan, hogy megcsíp, de ha leszeded és megeszed akkor nagyon erős leszel tőle.

Valahogy így gondolom: hogy az embernek le kell győznie a legnagyobb félelmeit ahhoz, hogy szabad lehessen.
És kérem, ne bántsátok Samukát!

közben

2012 december 17, 17:30
vasalom az óvodai köténykéket… soha, semmit sem vasalok, csak amikor az oviban rám kerül a sor… de akkor rendesen megküzdök minden apró ráncocskával, és közben
izgulok, hogy nem lesz elég szép…
közben
három szólamon köhögnek a kicsik, felváltva az ájult és a túlpörgős között, hol püfölik, hol ölelik egymást…
közben
az adventi dalokat énekeljük (nekem a szöveg kitéve, mert hol tartok én még ezeknek a megtanulásában!)
közben
skypeon chatelek Édesanyámmal, aki Bukarestben küzd Apám életéért, amelyről az orvosok már rég lemondtak
közben
követem a tüntetés alakulását, ha már úgy döntöttem, hogy beteg gyerekeimet ápolva teszem a legtöbbet a hazáért, miután reggel a közösségi lev-listán agitáltam, hogy ki tart velem
közben
most éppen nem kell feltenni kenyeret sütni, mert a betegek nem esznek és nagylányom meg örvend a puhább boltinak
közben
megtörlöm a kutya lábát, mert a csupa jég után most itt nálunk minden csupa latyak
közben
fejben pörgetem a könyvek listáját, amit bibliográfiának fel kell sorolni a pályázatban, majd, fektetés után
közben
a blue-toothnak köszönhetően beszélek pár pácienssel
közben
eszembe jut, hogy azt mondtam, tegyék az ovi kinti kemencéjébe a homeopátiás szert, amit kölcsönadtam, de nem volt ki elhozza
közben
teát itatok, mézes foghagymát etetek, kivörösödött orrocskát kenek be, összekapásban bevert fejecskére puszit és jeget teszek
közben
emailt írok a bukaresti orvos kollégáknak
közben
megosztom a tüntetésről szóló post-ot
közben
eltelt egy óra
és simán eltelhet az élet is
közben