Választások… ha

Image

Ha én magyar kormánypárt lennék, amelynek sikerült úgy gazdasági, mint politikai és erkölcsi szinten velejéig korrumpálni és megosztani az országot, és amely olyan választások előtt áll, ahol már a gyanúja sem merülhet fel az esélyegyenlőségnek és a tisztaságnak, tehát tuti a győzelem, akkor én fejvesztve rohannék olyan nagyhatalomnak eladni magam, amelyik a totális diktatúra felé vezető utamon hű társam és támaszom lesz.

Ha én magyar ellenzéki párt lennék, nem akarnám egy istenért sem megnyerni a választásokat, mert ha valami csoda folytán és minden beépített csalás és trükk ellenére mégis, akkor a fejemre dőlne az egész rettenet, amit fennemlített szíveskedett véghezvinni.

Ha én magyar nép lennék, akkor elgondolkodnék talán azon, hogy nem kéne-e megpróbálni kiszállni a történelmileg berögzült játszmákból még mielőtt vérbe, vagy radioaktív sugárzásba kerülne.

De én egyik sem vagyok.

Olyannyira nem, hogy még csak utána sem néztem rendesen, és eddig meg voltam győződve, hogy valóban csak politikai pártok jelentkezhetnek a választásokon, mert minden mást szokásukhoz híven kicsináltak, most meg pénzelik a kispártocskák születését, hogy még jobban szétcincálják az ellenzéki összefogást (hogy enyhe túlzással, de dicsőítőn nevezzük „azt”).

Tehát annyiban maradtam magammal, hogy az a dolgom, hogy úton-útfélén mondjam ahogy tudom, akinek tudom, hogy abba kéne már hagyni ezt a fúj-politikázást, abba a másikra mutogatást, leszállni kicsit arról a magas civil lóról és feltűrni az ingujjat, merni belenyúlni a darázsfészekbe, a tűzbe és igen, még a mocsokba is, ne féltsük már annyira magunkat, lépjünk túl az árnyékunkon, a sértődékeny apolitikus öntudatunkon, ne ámítsuk magunkat, hogy más tehet róla, mert ez legalább akkora hipnózis, mint a rezsicsökkentés. Tessék összefogni, megtanulni vitatkozni, egyeztetni, odafigyelni a másikra, együtt-érezni, -gondolkodni és -cselekedni úgy igazán, úgy igazul. Mert hogy akkor talán sikerül kivajúdnunk magunkból az igazi alternatívát, amit, ha már végre elég rossz lesz (nem, még mindig úgy néz ki, hogy nem eléggé az), fel tudunk vállalni és kínálni: bátran és bizalommal.

Na de aztán mégis kiderült, hogy el lehetne ezt már most is kezdeni. Persze, vajmi kevés siker-garanciával. De aki garanciákról akar olvasni, az keressen valami mást, biztosítás-ügynöki blogot, vagy közmédiát…

Mert hogy lehet kérem indulni független jelöltként. Ezt Ti persze tudtátok és azt mondjátok, hogy na és? Totál képtelenség, ráadásul megint csak hasznos szavazatokat visz el az ellenzéktől… Nyilván, kell egy adag naivitás és talán őrültség is, hogy ezt valós alternatívának gondolja az ember, de én teszek egy egyelőre nem kellően megalapozott kísérletet.

És azt mondom:

Ha mernénk hinni abban, amiről beszélünk, akkor nem azon sajnálkoznánk, hogy nincs alternatíva, meg hogy ez az ellenzék úgy jön, mintha menne, hanem azon dolgoznánk, hogy a hitelesen működő civil szervezetekből független képviselőjelöltek jelentkezzenek az áprilisi választásokra.

Ha komolyan gondolnánk, hogy nem az kellene most fontos legyen, hogy jobb vagy bal, hanem hogy vannak súlyos problémák, amelyek megoldására pártpolitikai érdeken felülálló, komoly szakértelemre van szükség, akkor ezt a szakértelmet próbálnánk döntéspozícióba hozni.

Ha bíznánk annyira önmagunkban, hogy a másikban is bízni tudjunk, akkor rég össze kellett volna jönnie egy országos civil platformnak, ami a független képviselők háttérszervezeteként erős tárgyalási pozíciót biztosítana minden párttal, illetve koalícióval szemben.

Ha lenne bátorságunk személyes felelősséget vállalni, akkor nem csak beszélnénk arról, hogy be kellene vezetni a részvételi demokráciát, hanem magunkon keresztül, személyes fellépésünkkel és szerepvállalásunkkal vezetnénk azt be, a képviseleti demokrácia valós kontrolljaként.

Folytatható, de minek? 

Van itt ez a pénz-ügy. Egy millió meg sok millió. Jelöltnek, szervezetnek… Szerintem ez lehetne az aduász: a legeslegjobb alkalom bebizonyítani, hogy egy ilyen fellépés teljesen más alapokra helyezkedik, mint minden eddigi pártos vagy eddigi független.

Ha én egy civil szervezet jelöltjeként indulnék, nem fogadnék el egy forintot sem ettől a kormánytól. Azt mondjátok, hogy akkor hogy kampányolok? Szerintem megoldom, pontosabban: megoldjuk. Mert ha a szervezetem, és az általam képviselni kívánt emberek hisznek bennem, akkor támogatni fognak. Még pénzzel is. De sok másféleképpen is lehet: ez egy új korszak, új eszközökkel és – ne felejtsük el – a hagyományosak úgyis el vannak eleve csalva!1

Ha egy valós civil platform állna össze, be tudna vonzani annyi kreativitást, pénz- és erőforrást, hogy kompenzálja a „kihagyott” finanszírozást és ezzel szerintem olyan erkölcsi bizonyítványt állítana ki magáról, ami sok embert minimum elgondolkodtatna.

És folytatom a pénz vonalat.

Aki képviselő akar lenni, az ugyebár szolgálni akarja az embereket, az ügyet, amiben hisz, az országát? Ha ez így van, akkor miért kellene a képviselőség különös anyagi haszonnal járjon? Miért elégszünk meg azzal, hogy lájkolgatjuk José Mujicat, akit a világ legszegényebb elnökének tartanak, mert az uruguayi átlagkereset feletti jövedelmét karitatív célokra fordítja? Miért nem várjuk ezt el a magyar képviselőktől is, illetve, ha mi, civilek indulnánk, miért ne szögeznénk ezt eleve le? Addig is, amíg nem sikerül megváltoztatni az általános bérezést, a független civil jelölt keresetének minimum 50%-t átadja a saját szervezetének, amely természetesen, ezzel nyilvánosan elszámol. Tudom, hogy működik, mégpedig személyes tapasztalatból, igaz, csak közvetve, azaz mint képviselő-feleség (Olaszországban).

És ha már megemlítettem az elszámolást: amikor a technika ott tart, ahol, tehát minden eszköz rendelkezésünkre áll ahhoz, hogy valóban átláthatóvá legyen téve minden költségvetés, és hogy a részvételi demokráciáról tényleg ne csak Svájcról szóló posztokban dumáljunk, hogy van az, hogy kimerülünk a korrupció elleni tiltakozásban ahelyett, hogy követelnénk azon kontrollok bevezetését, amelyek ezt eleve megakadályozzák?

Na szóval.

Nem, nem lóg bele, mert már rég nyakig benne vagyunk.

Nem tudom, bár hiszek a csodákban, hogy másfél hónap alatt fel lehet-e ébreszteni 2.999.998 szavazót ebben az országban és főleg azt nem, hogy az ébresztőket fel lehet-e ébreszteni, hogy igen, már most, és igen, pont Te, és igen: függetlenül, közösen..

Azt viszont hiszem, hogy el kell kezdeni. Itt, ebben a beteg országban és az egész régióban. És ott is: függetlenül, közösen.

Mert igaz változást csak így választhatunk. És csak mi.

 

 

1 Gyorsan leszögezem, hogy mivel összesen pár hónapja pörgök a civil politizálás hazai színpadán, nem gondolom megalapozottnak azt, hogy én jelöltessem magam, de sok olyan civil aktivistát ismerek, akiket viszont szívesen támogatnék, mert hitelesen és felkészülten tudnák érvényesíteni az általuk képviselt emberek, ügyek érdekét. Az írásban továbbra is elő fog fordulni az egyes szám, első személy, mert ezt a kultúrát szeretném erősíteni.

 

Reklámok

15=pár? avagy a félig üres magyar pohár

Image

A szónak hatalma van. Nagy.
A számoknak is. Egy megmozdulás esetén a nagyoknak.
Annak, aki beszámol egy békés de erőteljes, kulturáltan eltökélt megmozdulásról, szintén nagy hatalma van, és sokat árthat, mert rombolni mindig könnyebb mint építeni.

Miért van az ebben az országban, hogy ennyire szeretünk kritizálni, okoskodni, szellemesen lesajnálni?
Miért van az, hogy azok, akik a barikád azonos oldalán állnak arra pazarolják erejüket, hogy egymásba rugdosnak vagy cinizmussal fröcskölik egymást, ami a sósavnál is jobban éget és mély nyomokat hagy?
Miért van az, hogy igen magas szintű sajtóorgánumok megengedik maguknak azt a slendriánságot, hogy csak részben követik az eseményeket és annak alapján számolnak be az egész országnak, azoknak, akik még nem mertek kijönni az utcára, felvállalni a tiltakozásukat, de akik talán aláírnák az országos népi kezdeményezést, ha egy kicsi értelmét is látnák?
Miért mindez, amikor ugyanazon a szerencsétlen pár összetákolt deszkán tutajozunk ami a demokráciának nevezett régvolt hajónkból megmaradt? Miért, amikor még csak nem is a kék tenger szép vizén szenvedtünk hajótörést, hanem a gyűlölködés, a kirekesztés, a diktatórikus rendelkezések, a megfélemlítés és még sajnos hosszan sorolhatnám… bűzös mocsarán?

Na de már így is túl sok szót pazaroltam erre.
A profi agitátorok, a profi tüntetés-szervezők, a profi-demagógok a politikai pártoknál találhatóak.
Nálunk, a hívatlanul-ok között nem.
Mi egyszerű állampolgárok kívánunk maradni és csupán abban fejlődni, hogy egyre tudatosabban álljunk bele a feladatunkba: hogy vállaljuk a személyes felelősséget és összefogjunk. A harmadik lépés: a független szakértelem bevonzása is úton van: így alakul az oktatási civil kerekasztal, és így lesz majd egy adott pillanatban magasabb szervezési és kommunikációs szakértelem is bevonzva.
Addig csináljuk ahogy tudjuk, és nagy hálával tölt el minden megerősítés: amikor a nol.hu újságírója gratulál az utcán, hogy ilyen sok embert az utóbbi években fb.on szervezett megmozduláson nem is látott, majd ezt le is írja a cikkében, vagy amikor Szele Tamás írásait olvassuk a Gépnarancsban…

Persze, az nagyon pozitív, hogy sok helyen írtak, beszéltek rólunk. És sok jót is mondtak, mutattak. Ezt is köszönjük!
Csak a folytatást nagy mértékben elősegítette volna ha úgy számoltak volna be az október 5-iki első lépésünkről, hogy valóban erezhető legyen az ereje! Mert van.
Azért van, mert ennek jött el most az ideje. Az egyéni felelősségvállalásnak és a civil összefogásnak. Annak a hálózatnak, ami nem központosított döntésmechanizmusokon, nem piramisszerűen szerveződött, hanem horizontálisan terjed: és éppen ezért nagyon! Megvannak a buktatói, persze, és mindenki, aki fél attól, hogy az emberek ráébrednek a saját erejükre, igyekezni is fog ezen buktatókat gyarapítani. De a legnagyobb buktató bennünk van: ez pedig a kishitűség. Még a félelemnél is nagyobb akadály! Hiszen addig, amíg nem merek hinni magamban nem lehet bátorságom se felállni, se kiállni se elmenni a végsőkig. Pedig erre van szükség.

Kedves újságíró kollégák: nagy szükség van Önökre. Nem ferdítést, nem elfogult túlzást szeretnénk kérni. Hanem azt, hogy ha beszámolnak azokról, akik már láthatóvá mertek válni, azok akik olvassák, nézik vagy hallgatják Önöket felbátorodjanak és közéjük, közénk kívánkozzanak lépni.

Ugyanaz a pohár lehet félig üres vagy félig teli.
Milyen is volt ez az október 5.?