Ébresztő!

Image

Hetedik születésnapom hajnalán tört ki a ciprusi háború. Édesanyámat napokig nem láttam, mert sokáig dolgoztak a Hírügynökségben. Volt külügyes, 56 miatt lefokozott, kisemmizett nagymamám elmagyarázta, mint mindent, ezt is. Egy este kijelentetem, hogy nem fekszem le: megvárom Édesanyámat, mert el kell neki mondjam, hogy megoldottam a ciprusi kérdést. Nagymamám bölcs volt, békén hagyott és faggatózni sem kezdett, sosem tette. Mikor megjött a mamám, izgatottam elmondtam neki a megoldást: ki kell üríteni Ciprust és csak görög és török gyerekeket kell odavinni, együtt felnevelni őket: így biztosan nem lesz soha többé háború. Komolyan gondoltam, hogy mivel a mamám által fordított híreket kiküldik a “nagyvilágba” ő ezt is ki fogja tudni küldeni és természetesen az illetékesek megfogadják majd a jó tanácsomat, ezzel gyorsan véget vetve a háborúnak.

Az ENSZ-főtitkársági elhivatottságomról szóló családi legendán túl én most úgy látom, hogy ebben a történetben megtalálható életem két vezérmotívuma: a gyermekek ügye és a kommunikáció fontosságában vetett hit.

Sok évvel később, mint az ENSZ kommunikációs konzulense dolgoztam és napról napra egyre súlyosabban ábrándultam ki a világszervezetből.
Még nem találkoztam a Waldorffal, amikor egy virtuális Gyerekköztársaságot akartam létrehozni a párom informatikai segítségével.
Most ennek a gondolatnak mint búvópataknak az üdítő felszínre-törését vélem meglátni Fóti Péter Demokratikus Nevelésről szóló kezdeményezésben. A gyerekekért, a fiatalokért és főképpen VELÜK lehet csak igazi változást remélni.

Az utóbbi évben, amikor a “Családkísérési protokoll” és a “Lazaciskola: szülők az árral szemben” projekteken dolgoztam egyre erősebben éreztem azt, hogy nem maradhatok távol a politikától. Egész egyszerűen azért, mert a politika nem marad távol tőlem és az általam megvédeni kívánt gyerekektől, családjaiktól.
Kapóra jött sok szeretett Vekerdy könyv után a Kim John Payne: “Egyszerűbb gyermekkor”-ában sarkalatosan megfogalmazott gondolat: “A mai társadalom hadüzenet nélküli háborút folytat a gyerekkor ellen.” Igen, ezt látjuk, tapasztaljuk nagyon sok szinten és mondhatni mindenhol a világon. Az volt a problémám, hogy miközben az éhínség által sújtott gyerekek helyzete evidens, a mi fogyasztói társadalom által megnyomorított gyermekeinké nem az: és így nagyon nehéz harcba szállni, követőket, szövetségeseket találni.
Az, ami most Mo.n történik viszont szomorúan a “segítségemre” van.
A jelenlegi kormány minden egyes jogi megmozdulása rövid és hosszútávon gyerekellenes. Hogy ezt, mint minden egyéb autokratikus, elnyomó intézkedést, a róluk és családjaikról való gondoskodás mázába burkolva le tudják nyeletni azokkal, akikhez kizárólag az általuk manipulált információ jut el, az egyenesen katasztrófához vezethet.

És fog is vezetni ha nem ébredünk időben fel. Mire? A személyes felelősségvállalás és az összefogás fontosságára. Így: kéz a kézben. Mert rém könnyű a nagy egyéni szerepvállalásból egotrippet csinálni; alig akad olyan személyiség aki ettől a veszélytől mentes lenne. Ezért is tisztelem és szeretem annyira a Hívatlanul csoport alapítóját, Lázár Júliát: nagyra-becsülendő kivétel! És nehéz, nagyon nehéz felülemelkedni sok, sok széthúzó, elválasztó tényezőn, hogy arra koncentráljunk, ami összeköt és amiben igenis meg kell tanulnunk együttműködni, ha komolyan gondoljuk, hogy változtatni akarunk és gyorsan, már amennyire ezt történelmi órával mérve annak lehet nevezni.
Igen, közben meg nekem olyan, mintha ketyegne alattam a föld, mert nincs nap, hogy ne jusson el hozzám egy olyan konkrét eset híre ahol egy gyerek sérül:  fizikailag, lelkileg, jogaiban, valahogy… És én ezt már nem bírom! Kérem, legyenek szívesek meghallani ezt a szelíd sikolyt és kérem, ne tessék már engem türelemre és megfontoltságra inteni. Nem, nem és nem. Nem akarom hagyni! Egyetlen egy gyereket sem akarok hagyni, hogy bántsanak! Hány ezren, tízezren, százezren kell “szakavatott” erőszak között megszülessenek míg eljön ebben az országban is az a pillanat, hogy a szülők szabadon választhassanak hogy hol, kivel szüljenek, és hogy szabadon engedjék azt a Geréb Ágit, aki ezért tenni mert? Hány család életét kell az autizmussal, a különböző autoimmun betegségekkel, az exponenciálisan megnövekedett gyerekkori rákkal való küzdelem megkeserítse, amíg tisztességesen fognak tájékoztatni a védőoltásokról és megadni itt is az informált választási lehetőséget? Hány gyerek gyerekkorát kell tönkretegye és egészségét egy életre aláássa a nemmegfelelő bölcsőde, a kötelezővé-tett korai óvoda, a megnyomorított iskolázás? És hány családét? És hány óvó- és iskolai pedagógusét? Hány gyereket taszítunk még a gyerekbűnözésbe a teljesen idejétmúlt, elnyomásra alapuló rendelkezésekhez való néma asszisztálásunkkal? Hány gyerek lelkét kínozzuk még meg a szegregáció és a diszkrimináció eltűrésével?

Hogy kezdek patetikussá válni? Mit bánom én! Az a hatalmas előnyöm van (nem az utcán találtam, megdolgoztam érte!) hogy nem félek attól, hogy nevetséges, népszerűtlen vagy támadható leszek. Sőt! Addig nehéz, amíg átnéznek rajtam és néma marad a sikolyom: csupán egy torz arc kimerevítve a képernyőn, egy kitörölendő, a netikettnek fittyet hányó nagybetűkkel tűzdelt poszt, amin túl lehet lépni. Addig nehéz.

Most viszont annyira súlyosnak érzem a helyzetet, hogy abban reménykedem, társakra lelek.
Amit és ahogyan csinálni szeretném azt nehéz a már meglévő csoportokra ráhúzni, és nem is akarok erőltetni semmit és senkit.
Jókor jó helyen voltam, amikor bekerültem a Hívatlanulba, ahol szerepet vállalhattam az október 5-iki szervezkedésben. Most viszont egy hete nem azt csinálom, amit kellene. Nincs rá garanciám, hogy jól gondolom, de nem tudom másképp gondolni.
Az a meggyőződésem, hogy a komolyan, koncentráltan és magas szakmai színvonallal dolgozó szakértői csoportok mellé kell egy akció-csoport is, aminek semmi egyéb feladatát nem látom egyelőre az ébresztésen kívül. Ennek eszközei nagyon változatosak, belefér a flashmob, a fb-kampány, bloggolás, az aláírásgyűjtéstől kezdve a polgári engedetlenség és a nemzetközi szolidaritás-kampány megszervezéséig minden! Egy ilyen ÉBRESZTŐ csapatot szeretnék összehozni Molnár Péter nyugdíjas tanárnő anyukájától kezdve a KiHás, HaHás barátokig, az SNI-s anyukától a cigány barátnőmig mindenkit átölelő körből, az ismerős és ismeretlen, hívatott és hívatlanulos TETT-TÁRSAIM közül. Ezt a csapatot neveztem imigráns kormánynak pár nappal ezelőtti bejegyzésemben, pontosabban az egyik részének. A másik része lenne a már fennemlített szakértői kör.

Meggyőződésem, hogy nem azon kellene kínlódnunk, hogy melyik politikai párttal fáj nekünk a legkevésbé az azonosulás, és “minden jobb a jelenleginél” felkiáltással beállnunk az egyáltalán nem egységes és demokratikusságában is néhol megkérdőjelezhető ellenzék mögé! Mernünk kell újjáírni a szabályokat! Igenis olyan korban élünk, ahol hatékony eszközök állnak a rendelkezésünkre, hogy az egyéni felelősségvállalás és a civil összefogás határozhassa meg az ország politikáját az általa hatalomra juttatott független szakértői kormányon keresztül. Ne tessék engem utópista zöldfülűnek nézni, nem ma jöttem le a piroska és a farkasos falvédőről. Vettem részt olyan nemzetközi kampányban, aminek eredményeképpen felállt a hágai büntetőjogi bíróság, akadályoztunk meg kivégzést, védtünk meg szerbiai magyarlakta falut, ahol megtagadták a katonai szolgálatot és még sorolhatnám. (És mindezt a jelenlegi éltemben tettem, igen.)

Hogy politikai karrierre készülök-e? Hát persze! Ha összejön az a csapat, ahol az emberek komolyan gondolják, hogy a szerepük csupán annyi, hogy lehetővé tegyék és biztosítsák a legjobb értelemben vett demokrácia működését, komolyan veszik a hármas tagozódást, az átlátható költségvetést, és nem csupán lájkolják az uruguayi elnök példáját hanem követik is, akkor abban szívesen részt veszek.

Idéztem már Virchov-ot: “A politika orvoslás nagyban”. Én gyógyítással foglalkozok. Per pillanat elsősorban szociális gyógyítással. Hiszek benne. Hiszem azt, hogy ahogyan egy szervezetben egy betegség-góc jöhet létre és terjedhet, ugyanez történik meg társadalmi szinten is. És hiszek az egészség-góc létrehozásának értelmében is, illetve abban, hogy a már igenis létező és egyre szaporodó egészség-gócokat össze kell kötni. Tudom, nem egy vonzó fogalomtársítás, de ha gyógyító erőket sugárzó fénypontokként képzeljük el ezeket a “gócokat” máris jobb, nem? Így lehet létrehozni azt a szeretet és fényhálót amivel kifoghatjuk magunkat a sötétségbe való zuhanás előtti pillanatban. Hiszem, hogy lehetséges és tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül.

Ezennel pedig a cibertérbe való szelíd sikoltás helyett egy személyes és egy virtuális találkozóra hívok meg szeretettel mindenkit, aki kapcsolódna.

A virtuális találkozó színtere a Láthatósági Kampány FB oldal lesz (amit valószínűleg át fogok nevezni).

A személyes találkozó pedig egy ébresztőnek szánt beszélgetés arról, hogy:
“VAN-E ÉLET A POLITIKÁN TÚL?
Azaz meg lehet-e gyógyítani egy országot? (még Magyarországot is?), mi fán terem az egyéni felelősségvállalás és a civil összefogás, veszélyes sport-e a polgári engedetlenség?

Időpont: október 21. hétfő, 18:00 – 20:00
Helyszín: Kaptár Közösségi Iroda, 1065 Révay köz 4.

Csatlakozni az esemény-oldalán lehet és orvosilag ajánlott ;-)!

Reklámok

Szelíd sikoly

Image

Egy hete volt.

Sok minden rám ragadt a Waldorf-oviból, többek között az is, hogy nem teszem fel a világhálóra a gyerekek fényképét (és nem csak az enyéimre vigyázok így!).
De az 5-ikével kapcsolatos fotóriportokban annyiszor előbukkantak, hogy most kivételesen én is felhasználok egyet, ahol a Ne bántsátok Samukát! és a Samukának egy országot! blogposztjaim főszereplője adja elő szelíd változatban Munch sikolyát.

Nem tudok és egyelőre nem is akarok nem személyeskedve írni, pedig nagyon meghatóan figyelmeztettek ennek veszélyére. Tegnap olvashattam drága jó újszerzemény barátomtól, hogy ez nem illik össze a közéleti szerepléssel, de hát hol vagyok én még a közéletiségtől, könyörgöm?

Viszont kicsit jobban belegondoltam és a következőkre jutottam.
Én valahol pont ebben a személyessé tételben látom a dolgomat. Pont ezt gondolom gyógyírnek a tömegesítés, uniformizálás, az igen rossz-értelemben vett globalizáció okozta pandémiára.
Azzal, hogy én arról beszélek, hogy személyesen hogyan, miben élem meg pl. egy országra érvényes törvény igazságtalanságát, vagy hogy milyen régi tapasztalataim fűződnek ehhez, arra szeretnék biztatni mindenkit, hogy igenis, vegyük észre: nem csak az tartozik ránk, ami ebben a pillanatban a húsunkba vág. Nehéz kihívás, hiszen sokszor még azt sem akarjuk tudomásul venni, hogy már lassan belénkgyógyul a ránkszorított hurok! És ennek következményeire a XX-ik század történelme súlyos példákkal szolgál.

A személyes felelősségvállalás az első lépés, ami után jöhet a civil összefogás és igenis, a pártok feletti politizálás!
Azért tudnak erről olyan nagy hévvel beszélni a fiatalok, mert ők még nem félnek annyira attól, hogy megkérdőjelezzék a régi sémákat, intézményeket, szabályokat! Hála nekik és az Égieknek!
És azért is tudnak mert a korukkal járó mániákus igazságkeresésben igenis személyesen implikálódnak és – akár szélsőségesen is de őszintén – megélik azt, amivel azonosulnak, mert ők még könnyebben tudnak azonosulni.

Rudolf Virchow kb másfél évszázaddal ezelőtt mondta, hogy “a politika az orvoslás nagyban”… Mo.n (és nem csak) úgy is néz ki mindkettő… Hogy? Ahogyan kinézni hagyjuk.
A gyógyításban miután egy ideig az alternatív medicina újdonságnak (és boszorkányságnak) számított, mára kezd egyre elfogadottabbá válni. Ott is az egyik alap a személyközpontúság, amit az ún. akadémikus orvoslás neheze(bbe)n tud megvalósítani, amikor betegséget és nem beteget kezel.
Az ennél is mélyebbre menő integratív orvoslás – nevéhez híven – integrálja mindazt, ami az akadémikus és az alternatív orvoslásból a legjobb, azaz a leginkább a gyógyulni kívánó ember javát szolgálja és még ki is egészíti ezt azzal, hogy a páciensnél nem csak fizikai (akadémikus o.) és lelki, spirituális (alternatív o.) szinteket veszünk figyelembe, hanem a szociális szintet is.

Azt gondolom, hogy eljött az ideje az integratív politikának, még akkor is (vagy pont azért), mert ezt mindkét oldalról majd jól lehúzzák és majd erőszakosan vagy nagyon is kifinomult és művelt érveléssel fognak erről az érintettek nyilatkozni, ha egyszer ennek is eljön az ideje.
Mindig megnyugtató Gandhihoz visszatérni egy-egy jó szóért. Itt például azzal bátorítom magam hogy: “Először figyelembe sem vesznek, aztán nevetnek rajtad, aztán harcolnak ellened, és aztán nyersz.” Tisztában vagyok azzal, hogy az első két lépés nem garancia az utolsóra, de ha már eljutnék a harmadikhoz kezdenék igazán optimista lenni! Elsőre azt írtam, “bizakodó”, de rájöttem, hogy az már vagyok, ezért van erőm.

Az integratív politika nem a piramiselvnek megfelelően működne, hanem az egész társadalomra kiterjesztett hálózatban.
Alapfeltétele a BIZALOM.
Bizalom abban, hogy “az emberek inkább jók mint rosszak” (Camus), hogy nincs bennük “gyárilag” a csalás, átverés, lopás, sőt, még a közöny se (amiről szintén Camus mondja, hogy a legnagyobb rossz, mert emberek halálához vezet!). Bizalom abban, hogy amennyiben megbecsült részei a társadalomnak igenis felelősséget fognak vállalni a maguk módján és mértékében. Ennyi épp elég is lenne. Bizalom abban, hogy amennyiben független, manipulációmentes információban részesülnek igenis döntésképesek azokban a dolgokban, amelyek az életükkel összefüggnek, hogy csak egy példát említsek a gyerekeikkel kapcsolatosan: hol, hogy szülessen? milyen kezeléseket kapjon? mikor, milyen óvodába, iskolába járjon stb stb. Bizalom abban, hogy ha megfelelő azaz igazságos és közérthető adózási rendszer van, akkor nem a kiskapukkal és a feketézéssel foglalkoznak majd az emberek, hanem boldogan fizetnek értelmes és általuk is követhető beruházásokra, szolgáltatásokra. Bizalom abban, hogy ingyenes tömegközlekedés, feltétel nélküli alapjövedelem, működő szociális háló stb pozitívan hatnának az állampolgárokra és nem visszaélésre késztetnék őket.
A bizalmatlanság és az elnyomás vezet mindahhoz, amit a hatalom még nagyobb ellenőrzésel és nyomásgyakorlással igyekszik “megoldani”. És ami, nem utolsósorban, rohadt sok pénz(ünk)be is kerül. Nem csak a stadionok, hanem a metrónál hatosával felsorakozott barátságtalanul néző ellenőrök, a “gyerekbűnözés elleni harcba”, meg a nevelőszülők mellé (veszélyes egy fajzat!) bevetendő gyámok (meg még hosszan sorolhatnám) is rettenetesen sok pénzt visznek el!

Egy olyan korban élünk, amikor egyetlen egy angliai diák olyan nemzetközi kampányt tudott elindítani, amellyel több száz szíriai diáktársán segített (40.000 feletti aláírást gyűjtve), mi meg nem merünk hinni abban, hogy civil szervezetek képesek népi kezdeményezéseket indítványozni és megfelelő támogatottságot nyerni az egész társadalmat érintő súlyos ügyekben!

Olyan korban élünk, ahol megvannak az eszközök amelyek lehetővé teszik, hogy ne egyéni monopóliumokat szolgáljunk ki, egyben magunkat is kiszolgáltatva ezen monopóliumok birtokosainak és veszélyes cinkosainak, és mégis Windows-ban írják legtöbben a szabadságról, közösségi együttműködésről és fenntartható fejlődésről szóló értékesnél értékesebb tanulmányaikat, cikkeiket értetlenkedve nézve egy Open Office-ból származó .odt formátumú fájlra.

Olyan korban élünk, ahol rendelkezésre áll minden ahhoz, hogy az intézmények, a közigazgatások, és akár az állami költségvetés is teljesen és ténylegesen átláthatóvá legyen téve! És még vannak olyan tiszta emberek is, akik ezt a maguk kis szférájában vállalnák, de a többség nem tud róla és így nem is él ezzel a – pedig mennyire jogos – elvárással.

Nézünk jobbra és balra, majd még jobban jobbra és még kevésbé balra és szerintem nem igazán látunk olyat, aki ne ábrándított volna ki, aki tényleg mindenben betartotta  volna az ígéretét, aki ne okozott volna csalódást.
Emeljük fel a tekintetünket, majd nézzünk a tükörbe.
Ott van a válasz.

15=pár? avagy a félig üres magyar pohár

Image

A szónak hatalma van. Nagy.
A számoknak is. Egy megmozdulás esetén a nagyoknak.
Annak, aki beszámol egy békés de erőteljes, kulturáltan eltökélt megmozdulásról, szintén nagy hatalma van, és sokat árthat, mert rombolni mindig könnyebb mint építeni.

Miért van az ebben az országban, hogy ennyire szeretünk kritizálni, okoskodni, szellemesen lesajnálni?
Miért van az, hogy azok, akik a barikád azonos oldalán állnak arra pazarolják erejüket, hogy egymásba rugdosnak vagy cinizmussal fröcskölik egymást, ami a sósavnál is jobban éget és mély nyomokat hagy?
Miért van az, hogy igen magas szintű sajtóorgánumok megengedik maguknak azt a slendriánságot, hogy csak részben követik az eseményeket és annak alapján számolnak be az egész országnak, azoknak, akik még nem mertek kijönni az utcára, felvállalni a tiltakozásukat, de akik talán aláírnák az országos népi kezdeményezést, ha egy kicsi értelmét is látnák?
Miért mindez, amikor ugyanazon a szerencsétlen pár összetákolt deszkán tutajozunk ami a demokráciának nevezett régvolt hajónkból megmaradt? Miért, amikor még csak nem is a kék tenger szép vizén szenvedtünk hajótörést, hanem a gyűlölködés, a kirekesztés, a diktatórikus rendelkezések, a megfélemlítés és még sajnos hosszan sorolhatnám… bűzös mocsarán?

Na de már így is túl sok szót pazaroltam erre.
A profi agitátorok, a profi tüntetés-szervezők, a profi-demagógok a politikai pártoknál találhatóak.
Nálunk, a hívatlanul-ok között nem.
Mi egyszerű állampolgárok kívánunk maradni és csupán abban fejlődni, hogy egyre tudatosabban álljunk bele a feladatunkba: hogy vállaljuk a személyes felelősséget és összefogjunk. A harmadik lépés: a független szakértelem bevonzása is úton van: így alakul az oktatási civil kerekasztal, és így lesz majd egy adott pillanatban magasabb szervezési és kommunikációs szakértelem is bevonzva.
Addig csináljuk ahogy tudjuk, és nagy hálával tölt el minden megerősítés: amikor a nol.hu újságírója gratulál az utcán, hogy ilyen sok embert az utóbbi években fb.on szervezett megmozduláson nem is látott, majd ezt le is írja a cikkében, vagy amikor Szele Tamás írásait olvassuk a Gépnarancsban…

Persze, az nagyon pozitív, hogy sok helyen írtak, beszéltek rólunk. És sok jót is mondtak, mutattak. Ezt is köszönjük!
Csak a folytatást nagy mértékben elősegítette volna ha úgy számoltak volna be az október 5-iki első lépésünkről, hogy valóban erezhető legyen az ereje! Mert van.
Azért van, mert ennek jött el most az ideje. Az egyéni felelősségvállalásnak és a civil összefogásnak. Annak a hálózatnak, ami nem központosított döntésmechanizmusokon, nem piramisszerűen szerveződött, hanem horizontálisan terjed: és éppen ezért nagyon! Megvannak a buktatói, persze, és mindenki, aki fél attól, hogy az emberek ráébrednek a saját erejükre, igyekezni is fog ezen buktatókat gyarapítani. De a legnagyobb buktató bennünk van: ez pedig a kishitűség. Még a félelemnél is nagyobb akadály! Hiszen addig, amíg nem merek hinni magamban nem lehet bátorságom se felállni, se kiállni se elmenni a végsőkig. Pedig erre van szükség.

Kedves újságíró kollégák: nagy szükség van Önökre. Nem ferdítést, nem elfogult túlzást szeretnénk kérni. Hanem azt, hogy ha beszámolnak azokról, akik már láthatóvá mertek válni, azok akik olvassák, nézik vagy hallgatják Önöket felbátorodjanak és közéjük, közénk kívánkozzanak lépni.

Ugyanaz a pohár lehet félig üres vagy félig teli.
Milyen is volt ez az október 5.?

Október 5-én sok, sok ezren leszünk. Mert…

felallni

Szegény szervezőtársaimnak leharaptam a fülét valahányszor a létszámról esett szó szeptember 23-án, az Őszi Nagytakarítás első előkészítő megbeszélésén.
Azóta is.
Igen, azt állítom, hogy sok ezren leszünk. Nagyon sokan. És igen, merem ezt fennhangon állítani, és mindenkit arra bíztatok, hogy ő is merje! Persze, ehhez elsősorban hinni kell benne, mert csak úgy lesz hiteles és átható. De igyekszem segíteni ebben.

Azért leszünk sok ezren, mert sok százezren vagyunk, akinek ez így nem jó, és akik szívesen kimondanák, hogy eddig és nem tovább, csak azt gondolják, hogy nem rajtuk múlik, hogy minek, hogy ettől úgysem lesz más, mert nincsenek abban a pozícióban. Hát nincsenek. És miért is nem? Azért, mert nem hiszik el magukról, hogy képesek rá. Mert nem hiszik el magukról, hogy rajtuk áll, hogy HATALMUK VAN, pontosabban, hogy nekik, azaz NEKÜNK VAN HATALMUNK. Nekünk, a sok százezernek, és nem egy maroknyi embernek, akik lassan élet-halál joggal érzik magukat felhatalmazva felettünk.

Írtam már többször: nekem rég nem a kormánnyal van bajom, tőlem ne várjon senki rendszergyalázást, ökölrázogatást és újjal-mutogatást, hogy ő tehet róla, meg ő, meg ő…
Én tehetek róla. Én hagytam eddig elfajulni. Én tűrtem és voltam túl sokáig néma a cinkosok között.
De elérkezik egy pont, amikor egyre több ember ki tudja mondani, hogy na de most már legyen elég! Eddig és nem tovább.
Szerintem ez most konkrétan az a pont.
Eddig és nem tovább.

Tanárok írják, hogy 1 hónap tanítás után olyan idegi állapotba kerültek, mint máskor a tanév végére.
Iskolai dolgozók zokognak.
Emberséges iskolai igazgatók szégyenlenek kollégáik szemébe nézni.

A szülők, miután sokan igyekeztek elfogadni, megérteni, megoldani, aztán mégis be kellett látni a helyzet fenntarthatatlan képtelenségét, a szülők is ki vannak borulva.
És a gyerekek? A gyerekek? …. ezt már fel sem sorolom…

Másfél millió gyerek, és azok családjai. 160.000 pedagógus, és azok családjai…

Most pedig  leállítom magam, hogy ne bonyolítsam túl és ne vesszen el a fókusz, de ugye mindenki fel tud még kapásból sorolni 10 területet, amire ki lehet, kell mondani, hogy NINCS EZ ÍGY RENDBEN! EDDIG ÉS NEM TOVÁBB.

Ha esetleg valakinek most az jutna az eszébe, hogy “de nekünk nincsenek eszközeink az akaratunk érvényesítésére”, akkor jó hírem van: AZ ESZKÖZ MI MAGUNK VAGYUNK.
Csupán három lépést kell megtennünk:

  1. egyéni felelősségvállalás
  2. civil összefogás
  3. független kimagasló szintű szakértelem bevonása

Kérem, felejtsük végre el a XXI. században, hogy pártok között kell válasszunk! Rég elmúlt az az idő. Rég a történelemkönyvek lapjaiba kellett volna már elvonulniuk pihenni… örökre… És rég rajtunk múlik, csak nehéz ebbe beleállni.

Ezért kaptuk ezt a segítséget most (nem ironizálok!).
Azért kaptunk segítséget, mert mostanra világossá vált, hogy nem csak a kisiskolásokat kényszerítik 4-ig napközibe, hanem mi mindannyian napközisek lettünk. Érteni, dönteni és cselekedni képtelen, minden lépésben minimum útmutatásra, de még inkább korlátozásra, tiltásra szoruló, jogainkat csendben feladó megkeseredett, hitevesztett zombik lettünk.
És amikor idáig sikerült süllyedni, az ember egyszer csak megrázza magát, és felteszi a kérdést: tényleg ez lennék? Tényleg ezt akarom? Tényleg el fogom még ezt is tűrni?
Hát nem.
És akinek gyermeke van, az százszor, ezerszer is nemet fog mondani!
Mert nem az a baj, hogy tönkreteszik az ország jövőjét! A jelenét teszik tönkre, a gyerekeink mindennapja sínyli meg, és ezt nem lehet hagyni!
NEM LEHET HÓNAPOKAT VÁRNI A VÁLASZTÁSOKIG! Minden egyes percért, amit egy még egészséges gyermek ebben a beteg rendszerben tölt MI, SZÜLŐK VAGYUNK FELELŐSEK. Orvosi szempontból, pszichológusi szempontból konkrétan kimutathatóak a káros következmények. Nem szabad már nem látnunk ezt. Dilettánsok hoznak össze-vissza törvényeket, rendeleteket, amelyek a mi gyermekeinket teszik tönkre, és mi hallgatunk és hinni akarunk az esti-mesékben?

Szóval ezért vagyok meggyőződve, hogy sok ezren leszünk!
Meg azért is, mert olyan sok támogatást kapunk! Mintha mindenhol nyitott ajtókat döngetnénk! Még a rendezvényt biztosító rendőrök is sok sikert kívántak nekünk! Ttöbb helyszínen is!

Sok ezren leszünk, mert amikor egy nagymama azt írja, hogy “mélységes aggodalommal tölt el az, ami itt történik, féltem az unokáimat és minden gyereket: életem első tüntetésén, október 5-én ott leszek!”, akkor tudom, hogy még sok, sok nagymama és nagypapa mellette, mellettünk lesz.

Sok ezren leszünk, mert a fiatalok azt mondják, ideje újra beleállni, és mondják ezt olyan tiszta tűzzel, hogy az ember beleremeg a hálás felismerésbe, hogy értük mindenre képesnek kell lennünk. Értük, az ő lángjukért! Hogy senki se akarja kioltani, se takarékra tenni, se valamilyen ideológia rabszolgaságába hajtani.

Sok ezren leszünk, mert arra jó az elmerülés a sötétségbe, hogy teljes erővel tudjuk szomjazni a fényt, és a mélységek megjárása, hogy fel tudjuk magunkat lökni a felszínre még mielőtt belefulladnánk a passzivitás, a közöny mocsarába.

Sok ezren leszünk, mert ha ezt egyre többen elhisszük és tudjuk fennhangon hirdetni, még többen jönnek majd! Mert csak az első lépés nehéz. Az, amikor elkezdek hinni saját magamban, saját erőmben. A többi már szinte magától jön, mert egymást erősítjük!

Sok ezren leszünk, mert világosan láthatóvá tettük, hogy, bár takarítani akarunk, mert takarítani kell, a CÉLUNK AZ ÉPÍTÉS, A CÉLUNK EGY ÉLETKÉPES ALTERNATÍVA FELKÍNÁLÁSA, AMI AZON A SZAKÉRTELMEN ÉS CIVIL ÖSSZEFOGÁSON ALAPSZIK, AMI PONT MOSTANRA ÉRT MEG, ÉS EHHEZ SOK, SOK EZREN TELJES SZÍVVEL CSATLAKOZNI TUDNAK ÉS FOGNAK IS!

Most, október 5-én sok, sok, sok ezren leszünk.
És ez még csak a kezdet.