Választások… ha

Image

Ha én magyar kormánypárt lennék, amelynek sikerült úgy gazdasági, mint politikai és erkölcsi szinten velejéig korrumpálni és megosztani az országot, és amely olyan választások előtt áll, ahol már a gyanúja sem merülhet fel az esélyegyenlőségnek és a tisztaságnak, tehát tuti a győzelem, akkor én fejvesztve rohannék olyan nagyhatalomnak eladni magam, amelyik a totális diktatúra felé vezető utamon hű társam és támaszom lesz.

Ha én magyar ellenzéki párt lennék, nem akarnám egy istenért sem megnyerni a választásokat, mert ha valami csoda folytán és minden beépített csalás és trükk ellenére mégis, akkor a fejemre dőlne az egész rettenet, amit fennemlített szíveskedett véghezvinni.

Ha én magyar nép lennék, akkor elgondolkodnék talán azon, hogy nem kéne-e megpróbálni kiszállni a történelmileg berögzült játszmákból még mielőtt vérbe, vagy radioaktív sugárzásba kerülne.

De én egyik sem vagyok.

Olyannyira nem, hogy még csak utána sem néztem rendesen, és eddig meg voltam győződve, hogy valóban csak politikai pártok jelentkezhetnek a választásokon, mert minden mást szokásukhoz híven kicsináltak, most meg pénzelik a kispártocskák születését, hogy még jobban szétcincálják az ellenzéki összefogást (hogy enyhe túlzással, de dicsőítőn nevezzük „azt”).

Tehát annyiban maradtam magammal, hogy az a dolgom, hogy úton-útfélén mondjam ahogy tudom, akinek tudom, hogy abba kéne már hagyni ezt a fúj-politikázást, abba a másikra mutogatást, leszállni kicsit arról a magas civil lóról és feltűrni az ingujjat, merni belenyúlni a darázsfészekbe, a tűzbe és igen, még a mocsokba is, ne féltsük már annyira magunkat, lépjünk túl az árnyékunkon, a sértődékeny apolitikus öntudatunkon, ne ámítsuk magunkat, hogy más tehet róla, mert ez legalább akkora hipnózis, mint a rezsicsökkentés. Tessék összefogni, megtanulni vitatkozni, egyeztetni, odafigyelni a másikra, együtt-érezni, -gondolkodni és -cselekedni úgy igazán, úgy igazul. Mert hogy akkor talán sikerül kivajúdnunk magunkból az igazi alternatívát, amit, ha már végre elég rossz lesz (nem, még mindig úgy néz ki, hogy nem eléggé az), fel tudunk vállalni és kínálni: bátran és bizalommal.

Na de aztán mégis kiderült, hogy el lehetne ezt már most is kezdeni. Persze, vajmi kevés siker-garanciával. De aki garanciákról akar olvasni, az keressen valami mást, biztosítás-ügynöki blogot, vagy közmédiát…

Mert hogy lehet kérem indulni független jelöltként. Ezt Ti persze tudtátok és azt mondjátok, hogy na és? Totál képtelenség, ráadásul megint csak hasznos szavazatokat visz el az ellenzéktől… Nyilván, kell egy adag naivitás és talán őrültség is, hogy ezt valós alternatívának gondolja az ember, de én teszek egy egyelőre nem kellően megalapozott kísérletet.

És azt mondom:

Ha mernénk hinni abban, amiről beszélünk, akkor nem azon sajnálkoznánk, hogy nincs alternatíva, meg hogy ez az ellenzék úgy jön, mintha menne, hanem azon dolgoznánk, hogy a hitelesen működő civil szervezetekből független képviselőjelöltek jelentkezzenek az áprilisi választásokra.

Ha komolyan gondolnánk, hogy nem az kellene most fontos legyen, hogy jobb vagy bal, hanem hogy vannak súlyos problémák, amelyek megoldására pártpolitikai érdeken felülálló, komoly szakértelemre van szükség, akkor ezt a szakértelmet próbálnánk döntéspozícióba hozni.

Ha bíznánk annyira önmagunkban, hogy a másikban is bízni tudjunk, akkor rég össze kellett volna jönnie egy országos civil platformnak, ami a független képviselők háttérszervezeteként erős tárgyalási pozíciót biztosítana minden párttal, illetve koalícióval szemben.

Ha lenne bátorságunk személyes felelősséget vállalni, akkor nem csak beszélnénk arról, hogy be kellene vezetni a részvételi demokráciát, hanem magunkon keresztül, személyes fellépésünkkel és szerepvállalásunkkal vezetnénk azt be, a képviseleti demokrácia valós kontrolljaként.

Folytatható, de minek? 

Van itt ez a pénz-ügy. Egy millió meg sok millió. Jelöltnek, szervezetnek… Szerintem ez lehetne az aduász: a legeslegjobb alkalom bebizonyítani, hogy egy ilyen fellépés teljesen más alapokra helyezkedik, mint minden eddigi pártos vagy eddigi független.

Ha én egy civil szervezet jelöltjeként indulnék, nem fogadnék el egy forintot sem ettől a kormánytól. Azt mondjátok, hogy akkor hogy kampányolok? Szerintem megoldom, pontosabban: megoldjuk. Mert ha a szervezetem, és az általam képviselni kívánt emberek hisznek bennem, akkor támogatni fognak. Még pénzzel is. De sok másféleképpen is lehet: ez egy új korszak, új eszközökkel és – ne felejtsük el – a hagyományosak úgyis el vannak eleve csalva!1

Ha egy valós civil platform állna össze, be tudna vonzani annyi kreativitást, pénz- és erőforrást, hogy kompenzálja a „kihagyott” finanszírozást és ezzel szerintem olyan erkölcsi bizonyítványt állítana ki magáról, ami sok embert minimum elgondolkodtatna.

És folytatom a pénz vonalat.

Aki képviselő akar lenni, az ugyebár szolgálni akarja az embereket, az ügyet, amiben hisz, az országát? Ha ez így van, akkor miért kellene a képviselőség különös anyagi haszonnal járjon? Miért elégszünk meg azzal, hogy lájkolgatjuk José Mujicat, akit a világ legszegényebb elnökének tartanak, mert az uruguayi átlagkereset feletti jövedelmét karitatív célokra fordítja? Miért nem várjuk ezt el a magyar képviselőktől is, illetve, ha mi, civilek indulnánk, miért ne szögeznénk ezt eleve le? Addig is, amíg nem sikerül megváltoztatni az általános bérezést, a független civil jelölt keresetének minimum 50%-t átadja a saját szervezetének, amely természetesen, ezzel nyilvánosan elszámol. Tudom, hogy működik, mégpedig személyes tapasztalatból, igaz, csak közvetve, azaz mint képviselő-feleség (Olaszországban).

És ha már megemlítettem az elszámolást: amikor a technika ott tart, ahol, tehát minden eszköz rendelkezésünkre áll ahhoz, hogy valóban átláthatóvá legyen téve minden költségvetés, és hogy a részvételi demokráciáról tényleg ne csak Svájcról szóló posztokban dumáljunk, hogy van az, hogy kimerülünk a korrupció elleni tiltakozásban ahelyett, hogy követelnénk azon kontrollok bevezetését, amelyek ezt eleve megakadályozzák?

Na szóval.

Nem, nem lóg bele, mert már rég nyakig benne vagyunk.

Nem tudom, bár hiszek a csodákban, hogy másfél hónap alatt fel lehet-e ébreszteni 2.999.998 szavazót ebben az országban és főleg azt nem, hogy az ébresztőket fel lehet-e ébreszteni, hogy igen, már most, és igen, pont Te, és igen: függetlenül, közösen..

Azt viszont hiszem, hogy el kell kezdeni. Itt, ebben a beteg országban és az egész régióban. És ott is: függetlenül, közösen.

Mert igaz változást csak így választhatunk. És csak mi.

 

 

1 Gyorsan leszögezem, hogy mivel összesen pár hónapja pörgök a civil politizálás hazai színpadán, nem gondolom megalapozottnak azt, hogy én jelöltessem magam, de sok olyan civil aktivistát ismerek, akiket viszont szívesen támogatnék, mert hitelesen és felkészülten tudnák érvényesíteni az általuk képviselt emberek, ügyek érdekét. Az írásban továbbra is elő fog fordulni az egyes szám, első személy, mert ezt a kultúrát szeretném erősíteni.

 

Bántsátok a köreimet!

Image

“Egy társadalom csak akkor lehet egészséges, ha vannak olyan közös értékek, célok, amelyeket az emberek túlnyomó többsége elfogad, és erős az úgynevezett társadalmi tőke, a bizalom, a kölcsönösség és a civil szervezetekben való részvétel.

Ezzel szemben a mai magyar társadalomra a közös értékek, célok drámai csökkenése és a társadalmi tőke soha nem látott erodálódása jellemző.” (Kopp Mária – Skrabski Árpád : „Hogyan teremthető politikai közösség egy individualista társadalomban?” című írása a Századvégben 2008.)

 Neked is feltűnt?

Hogy mindig ugyanazok vagyunk?

Hogy ugyanazokat mondjuk?

Ugyanazoknak?

Mi a baj velünk?

Miért nem tudunk kitörni a bűvös köreinkből?

Sokszor még a sajátunkon sem jutunk túl.

Pedig világos(an láthatnánk), hogy metszik, átfedik egymást. Összefüggnek. Összefüggünk.

Még sincs elég figyelmünk egymásra. Sem itt, bűvös köreinken belül, sem azokon kívülre.

Nincs bennünk elég bizalom. Nincs bennünk elég bátorság. Nincs bennünk elég szeretet.

Miért?

Hogy lehet ezen változtatni?

Azt mondod, azok ott?

Azt mondom: nem.

Azt mondod, ha majd ő(k) nem, akkor te sem?

És ha majd ő(k) igen, akkor te is?

Biztos?

Nem. Semmi sem az.

Kérded, mi a garancia?

Azt mondom: nincs.

Csak te vagy.

Csak én.

Csak ő.

Egyenként. Egymás mellett. Együtt.

Figyelj. Ne fordítsd el a tekinteted. Ne kapcsolj át. Ne nyomkod már azt a mobilt, hagyd békén a képernyőt. Vedd ki a fülhallgatót, a bluetooth-t. Nézz fel és nézz le, nézz körül. Merd látni, meglátni. Hagyd, hogy megérintsen.

De igen, a te dolgod. De igen, van közöd hozzá. Nincs? Legyen.

Hogy miért?

Mert

Ember(nek)

Lenni

Jó.

Szülői felszólalás a 4 középiskolás által szervezett tüntetésen a Szabad Oktatásért

image

szabad?

oktatás?

ebben az országban folyamatos szabadságvesztésben élünk;

kikérem magamnak, hogy bárki meg akarja szabni, hogyan neveljem a saját gyerekemet!
az az én dolgom: szülői kompetenciám;

az állam kompetenciája meg az, hogy méltányos emberi és szakmai körülményeket biztosítson azoknak a pedagógusoknak és közalkalmazottaknak, akik ebben a nevelői munkámban segítenek;

az állam kompetenciája az, hogy egyenlő esélyeket biztosítson a különböző hátrányokkal küzdő gyerekeknek, családoknak;

hogy ez irreális?
miért? kin múlik?
ki máson múlna, mint rajtunk, szülőkön, állampolgári, többek között választói joggal rendelkező embereken;
mire várunk?
rossz volt – nem tettünk semmit – és lett még rosszabb;
nem jött be: tehát váltani, változtatni kell;

nem rajtuk, hanem magunkon!

akarunk szabadon élni?
tudjuk, hogy mit jelent az? ?

ma Magyarországon
a diák szabad?
a tanár szabad?
a cigány szabad?
a rokkant ember, a tartósan beteg gyermek es családja szabad?
a hajléktalan szabad?
a kishantosi gazda szabad?
az utcai zenész szabad?
az anya, aki otthon akar szülni és az orvos, aki ebben kísérné szabad?

ne ámítsuk magunkat, hogy ezek nem függnek össze!

Benjamin Franklin szerint
Aki feladja az alapvető szabadságát az átmeneti biztonságért, az nem érdemel se szabadságot, se biztonságot.”

mi most itt tartunk: se szabadság, se biztonság.
és mit teszünk?
menekülünk a látszólagos megoldásokba, a lájkolgatós virtuális ellenállásba, külföldre vagy az önámításba;
menekülünk mert félünk;
mitől?
kitől?
a kormánytól? a hadseregtől? a rendőröktől?

nem: attól félünk, hogy mi lesz, ha egyszer a saját kezünkbe vesszük a felelősséget és élünk a hatalmunkkal;

“A szabadság ott kezdődik, ahol véget ér a félelem.” írta Bibó István.

Nincs más út: merjünk bízni az erőnkben, mérjünk bízni egymásban és hinni, hogy rajtunk múlik: itt és most.
A gyermekeink bíznak bennünk;legyünk méltók a bizalmukra!

Ma is nekik köszönhetjük, hogy itt vagyunk. Folytassuk innen!

Bátorság! Bizalom!

Állítsátok meg a világot, be akarok szállni! Na jó, beugrok magamtól…

Image

(amikor megosztottam a huppa.hu-n megjelent elkeseredett szegedi levelet a kísérő szöveg egyre csak folyt belőlem így átcsatornáztam erre a felületre)

én már elhagytam egyszer a szülőföldemet ezért…
majd elhagytam azt az országot is, ahova azért jöttem, mert az anyanyelvemet beszélték, de rá kellett döbbennem, hogy magyar kisebbségnek lenni Mo.n rosszabb mint az előtte-való állapot
és visszajöttem ugyanebbe az országba, pedig hittem és mondtam, hogy ez az utolsó hely a világon, ahova menni szeretnék…

azért maradok itt mert azt hiszem, dolgom van azzal, ami itt történik
hiszem, hogy minden mélyrepülésnek értelme van
személyes sorsokban orvosi szempontból is megtapasztalható: az antropozófus orvoslásban, mint a hozzá kötődő Waldorf pedagógiában, dolgozunk ezzel
ha meg egy egész ország zuhan, akkor még nagyobb jelentősége van (lehet?) nem “csak” az adott ország szempontjából
az újjászületés előfeltétele a halál
vállalni az újért való küzdelmet annyi mint vállalni azt, hogy most egy kicsit belehalunk
optimistább megfogalmazásban: azért van értelme ennek a mostani szörnyű állapotnak mert csak ez a teljes rombolás teremtheti meg a helyet az újnak, elsősorban azáltal, hogy bennünk egyénekben felébreszti a sóvárgást ezután az új után, majd fokozza addig, míg végre cselekedni is hajlandók leszünk

hiszem, amit Victor Hugo-nak tulajdonítanak mondás igazát, hogy egyetlen hadseregnek sincs nagyobb ereje, mint egy ideának, amelynek eljött az ideje
hogy pontosan mi ez az idea? tulajdonképpen ennek a keresése folyik most több szinten is
szerintem a magasabb szintű tudatossággal és személyes felelősségvállalással függ össze
ezért gondolom teljes mértékben újraírandónak a (nemlétező) társadalmi szerződéseinktől kezdve a legmagasabb szintű politikáig az egész mindenséget cakompakk

hogy az ember földrajzi szinten keresi a helyét érthető
hogy megyek, mert egy ismerős és egy ismeretlen “nemahelyemenvagyok” állapot között úton lenni  még mindig jobb
hogy kivonulok a világból vagy bevonulok személyes megvilágosodásom keresése mögé az is egy választható alternatíva
Romániában nagyon sok vicc szólt erről, egyre több alkalmazható már itt is… érdekesen forognak a történelem kerekei ebben a térségben… “az utolsó, aki elhagyja az országot kapcsolja le a villanyt!”… igaz, nekünk akkor nem volt rezsicsökkentésünk, ami mellett már erre sem kell figyelni, mert tulajdonképpen ingyen van az áram (a villamosszékben, amin a szánalmassá zsugorodott Demokrácia nevű hölgyemény ücsörög fásultan várva a kapcsoló kattanását)

szóval igen, el lehet menni
mégis, pont nekem, aki már háromszor hagytam el országot, pont én, aki szülői házamból, kis családomból, majd egy házasságból és többször a saját életemből is kiléptem, pont itt és pont most erre az jutott eszembe, hogy nem születtem patkánynak;
kicsit félve írom le, mert semmikép sem ítélkezésnek szánom! ezért is soroltam fel a saját továbbállásaimat!
mindennek megvan az ideje és a helye; nekünk is; amikor sikerül megtalálnunk MAGUNKBAN ezt a helyet akkor a kinti világban is megtaláljuk;

szervezetfejlesztő coach szülőtársam hívta fel a figyelmemet arra a hangra, ami bizonyos helyzetekben előtör belőlem és valami olyasmiről sipítozik: hogy már megint bánt a világ engem, megsértenek pedig én csak jót akarok, és annyira, de annyira hogy nem is veszem észre, hogy a másik egyáltalán nem kér belőle… ez az a hang, amire mindenki bezár, és amíg bármilyen értelmes és hasznos és számomra evidens világmegváltásomat ilyen mellékzörejekkel tudtam csak véghez vinni ezek sorra személyes sérülésekhez, kiábrándultsághoz vezettek, még ha látszólag sikerrel is jártak a kevesebbet elvárók szemében

szerintem a legtöbbet azzal tehetünk a világ- és rendszerváltásért ha saját magunkon dolgozunk nagyon keményen annak érdekében, hogy a lehető legpontosabban definiáljuk lehetséges hatáskörünket
ha ez megtörténik, akkor már nem fog zavarni sem a kormány legújabb rémtette sem a személyes népszerűségi indexünk zuhanása azok körében, akikhez tartozni véltünk
ha ez megtörténik, nem kell elhagyjunk semmit és senkit a saját egotrippünkre szóló beszállókártyán kívül
és egyszerre csak azon kapjunk magunkat, hogy rendkívül sok időnk és energiánk szabadult fel, amit konkrétan a célunk elérésére mobilizálhatunk

amikor arra intenek, hogy fejvesztve rohanok, követhetetlen vagyok, kapkodok, túl sokat akarok most már van időm megállni egy pillanatra és átgondolni (igaz, gyorsan), hogy így van-e?
nincs így
az én esetemben nincs így
és ezt azért tudom ilyen pontosan, mert végre pontosan tudom, hogy mi a dolgom: én nem abban vagyok jó, hogy egy bizonyos területben mélyre ássam magam és ahhoz a területhez szakmailag hozzátegyek a szükséges függetlenség és kiváló színvonal jegyében
nekem az a dolgom, hogy összekössek: elsősorban az egyes embert saját erő, fény, bizalom és szeretet forrásával, majd az embereket és ezen forrásaikat egymással: ennyi
 
még egy kiegészítés: a szeretet és fény hálóról Hal Uplinger beszélt nekem először 2000-ben, amikor egy nemzetközi kampányon dolgoztunk a robbanó aknák betiltásáért; Hal volt a  Live Aid producere, amit az emberiség egyik legnagyobb kollektív eseményeként tartanak számon; Budapestre akartuk hozni a nagy koncertet, de aztán széthullott az egész… 2011-ben bekövetkezett haláláig kapcsolatban maradtam Hal-al: büszke lenne most rám, és én meg akartam róla emlékezni az október 5-vel kapcsolatosan

minden, amit életünkben teszünk (vagy nem teszünk) hozzátartozik a hívatásunk beteljesítéséhez: jelentéktelennek tűnő lépések is értelmet nyernek abban a pillanatban, amikor felismerjük életünk igazi értelmét: azt a kis darabkát, amit csak mi tudunk és vagyunk hívatottak hozzátenni a Világhoz

kedves szegedi elkeseredett Harcos! Te tudod, hogy merre kell menjél, hol kell keresned azt a helyet, ahol megteremtheted magadnak a körülményeket, hogy Fényeddel és Szereteteddel bekapcsolódhass ebbe a hálóba; mindegy, hogy földrajzilag hol is lesz ez a pont; a lényeg, hogy Te ott legyél magadban, ahol a legigazabb lánggal tudsz égni!