Az emberiség kiirtása az emberség kiirtásával kezdődik

Image

Nem értek az atomerőművekhez és nem is akarok.

Nem értek a génmódosításhoz és nem is akarok.

Nem értek a cianidos aranybányászati technológiához és nem is akarok.

Hogy csak az úgynevezett környezetvédelmi körnél maradjunk.

Sok sok további témához sem értek és nem is akarok, sőt nem is gondolom, hogy dolgom lenne érteni ezekhez.

Ettől még anyaként, felelős állam- és világpolgárként meggyőződésem, hogy mégis VAN közöm mindehhez és tehát dolgom, azaz tennivalóm is.

Miért?

Bukarestben, 67ben született többedik generációs értelmiségi magyar (kicsit zsidó, kicsit román, kicsit székely és ki tudja még mi) mivoltomból azt hiszem, valami külön érzék következik a szabadságvesztés és az árulás iránt.

Nincs nap, hogy egy éppen aktuális hír ne juttatná eszembe Benjamin Franklint, aki szerint: „Aki az alapvető szabadságát az átmeneti biztonságért feladja, az nem érdemel se szabadságot, se biztonságot.”

Nincs nap, hogy ne olvasnék bátor, szókimondó, szakmailag megalapozott, és ráadásul még szellemesen, jól megírt rendszerkritikát.

Nincs nap, hogy ne csodálkoznék el azon, hogy ha a fb.on ennyien gondolkodunk és nyilatkozunk így, akkor mégis hogy történhet meg mindez szintén velünk a „való világban”?

Nincs nap, hogy ne szorulna össze bennem a lélek és ne fuldokolna a hitem attól a hangnemtől amivel a különböző nemes célokért kiálló jó emberek egymáshoz szólnak (vagy egymást leteremtik), és attól a destruktív hozzáállástól, amivel egy népes tábor szinte nemzeti sportágat csinált már abból, hogy minden kezdeményezést megmételyezzen a feleslegesség, az idétlenség, a beépített sikertelenség gyanújával, a menőnek szánt (számító?) gúnnyal… hogy a közömbösséget most ne is említsem, mert azt csak egy egyre terjedő, mindent elnyelő fekete lyuk formájában lehetne talán ábrázolni.

Amikor egy ország egész fiatal generációját teszik tönkre a „köznevelési törvény” fedőnevű hadművelettel, és egyáltalán az egész oktatási politikával, megfosztva a gyerekeket, a fiatalokat, a családokat és a pedagógusokat a szabadságuktól, emberi és szakmai méltóságuktól, döntési joguktól, rendőri és gyámsági felügyelet alá helyezve gyermeket, felnőttet egyaránt…

Amikor egy ország és tulajdonképpen az egész világ történelmét hamisítják rezzenéstelenül, kihasználva egy tudatlanságban tartott réteg félrevezethető patriotizmusát és ellenségeskedésbe, faji gyűlöletbe terelve olyanokat is, akik eredetileg nem erre gondolták fordítani egy gyökeres változási iránti elszántságukat…

Amikor egy miniszterelnök titkos egyezséget ír alá, minden demokratikus intézmény és szabály megkerülésével, és azt puccsszerűen legitimáltatja is, úgy, hogy ő maga elegánsan részt sem vesz magán az ország, a demokrácia újabb kivégzésén…

Amikor teszi ezt úgy, hogy pontról pontra meghazudtolja 25 évvel ezelőtti önmagát, megépítve annak a rendszernek a frissített változatát, aminek állítólagos leküzdése őt hatalomhoz juttatta…

Amikor egyre több ember sodródik a mély-szegénységbe és válik kiszolgáltatottá és büntethetővé mert nap mint nap ezrével potyognak ki azokon a hatalmas lyukakon, melyek a társadalmi hálón keletkeznek azáltal, hogy embertelen és szakszerűtlen ad-hoc törvénykezés pilléreihez feszítik ki (vagy be)…

Amikor napnál világosabban elő van készítve, hogy a nemsokára esedékes, tulajdonképpen nem is legitim de azért mégis némi megváltási reménnyel kecsegtető politikai választásokat el lehessen csalni…

És amikor az aktív, a mindezt látó és kritizáló csoportok és egyének nem tudnak összefogni és olyan erővel kiállni mindez ellen, hogy még az eleve elvesztett választásig se keljen eljutni…

Mert sokkal fontosabb, ami szétválaszt, mint ami összeköt…

Mert a civil félti a civilségét a politikus meg a politikusságát

Mert a „többségben” lakozó sötétség és megtévesztettség ezt eleve reménytelenné teszi…

Mert nincs hiteles alternatíva…

Mert mindenki más korrupt…

Mert mindenki más hazudik…

Mert mindenki más lop…

Mert mindenki más fél…

Mert senki sem bízik…

Mert mindenki más tehet róla…

Mert tulajdonképpen mindegy…

Mert…

Ha ezt elfogadjuk, ha ebbe belenyugszunk

akkor elárultuk az emberségünket

szépen, szisztematikusan kiirtottuk magunkból és hagytuk, hogy gyermekeinkből is kiirtsák

emberség nélkül pedig halálra van ítélve az emberiség is

csupán idő kérdése

tulajdonképpen tök mindegy:

épüljön csak fel PAKS2!

 

ui. de ha Te sem akarod hagyni, akkor kérlek, add tovább ezt az írás és főleg írd alá és terjeszd ezt a petíciót!

 

Szülői felszólalás a 4 középiskolás által szervezett tüntetésen a Szabad Oktatásért

image

szabad?

oktatás?

ebben az országban folyamatos szabadságvesztésben élünk;

kikérem magamnak, hogy bárki meg akarja szabni, hogyan neveljem a saját gyerekemet!
az az én dolgom: szülői kompetenciám;

az állam kompetenciája meg az, hogy méltányos emberi és szakmai körülményeket biztosítson azoknak a pedagógusoknak és közalkalmazottaknak, akik ebben a nevelői munkámban segítenek;

az állam kompetenciája az, hogy egyenlő esélyeket biztosítson a különböző hátrányokkal küzdő gyerekeknek, családoknak;

hogy ez irreális?
miért? kin múlik?
ki máson múlna, mint rajtunk, szülőkön, állampolgári, többek között választói joggal rendelkező embereken;
mire várunk?
rossz volt – nem tettünk semmit – és lett még rosszabb;
nem jött be: tehát váltani, változtatni kell;

nem rajtuk, hanem magunkon!

akarunk szabadon élni?
tudjuk, hogy mit jelent az? ?

ma Magyarországon
a diák szabad?
a tanár szabad?
a cigány szabad?
a rokkant ember, a tartósan beteg gyermek es családja szabad?
a hajléktalan szabad?
a kishantosi gazda szabad?
az utcai zenész szabad?
az anya, aki otthon akar szülni és az orvos, aki ebben kísérné szabad?

ne ámítsuk magunkat, hogy ezek nem függnek össze!

Benjamin Franklin szerint
Aki feladja az alapvető szabadságát az átmeneti biztonságért, az nem érdemel se szabadságot, se biztonságot.”

mi most itt tartunk: se szabadság, se biztonság.
és mit teszünk?
menekülünk a látszólagos megoldásokba, a lájkolgatós virtuális ellenállásba, külföldre vagy az önámításba;
menekülünk mert félünk;
mitől?
kitől?
a kormánytól? a hadseregtől? a rendőröktől?

nem: attól félünk, hogy mi lesz, ha egyszer a saját kezünkbe vesszük a felelősséget és élünk a hatalmunkkal;

“A szabadság ott kezdődik, ahol véget ér a félelem.” írta Bibó István.

Nincs más út: merjünk bízni az erőnkben, mérjünk bízni egymásban és hinni, hogy rajtunk múlik: itt és most.
A gyermekeink bíznak bennünk;legyünk méltók a bizalmukra!

Ma is nekik köszönhetjük, hogy itt vagyunk. Folytassuk innen!

Bátorság! Bizalom!

Belemegyek a fájdalomba

Image
beteg vagyok
nem azért mert ég a torkom, nem tudok levegőt venni, széthasad a fejem… hanem ég a torkom, nem tudok levegőt venni és széthasad a fejem, a szívem
beteg vagyok és ma nem akartam géphez ülni de 6 évvel ezelőtt pontosan ilyenkor kezdődött el Samuka születése és írni akartam neki egy mesét vagy verset, valamit… szoktam ilyenkor…
és megnéztem, hogy mégis mi újság mert kicsit bűntudatom volt, hogy nem írtam semmit a tegnapi halas élményről, pedig akartam, mert fontosnak tartom…
és akkor az első újság a Radnóti szobor-döntés
beteg vagyok mert egy beteg országban élek és idehoztam 4 nem ebben az országban született gyermekemet
egy kedves diák, akit nagyon megszerettem, azzal osztotta meg a posztot, hogy nem akar ilyen országban élni… majdnem elküldtem neki a “Samukának egy országot!” írásomat, hiszen igen, pont erről van szó: nem akarunk egy ilyen országban élni és hisszük azt, hogy ezt nem lehet velünk megtenni, közben meg dehogyis nem! íme!

Édesanyám Bukarestből Petőfi 4 sorát küldte Samukának:
“Tudod, mi a virág?
A földnek jósága,
Tudod,mi a jóság?
A lélek virága.”
És küldött egy filmecskét gyönyörű madarakkal.

Szerettem volna én is valami szépet, vidámat írni a kisfiamnak de nem tudok. Miért? Hogy lehet ez? Kiabálhatnékom van: miért nem engeditek? Ég és mar a torkom.

Samuka ragyog. Ő így született. Nagyon nehezen, veszélyesen. A szülésznő barátnőm bátorsága mentette meg az életét, amiért Samuka csak pár végeérhetetlennek tűnő perc után nyúlt. Először csak feküdt gyönyörű fehéren, csukott szemecskékkel, lélegzet és mozdulatok nélkül. Hívni kellett, szólítani, simogatni, lélegeztetni. Aztán egyszer csak megjött. Felsírt és az a hang visszaadta az én életemet is, és visszahívta a szobába az Apját… Ha nem otthon szültünk volna ebből a komplikációból egy sokkal nagyobb lehetett volna és nem valószínű, hogy megússzuk maradandó sérülések nélkül. Erre itt, ebben az országban ahol most élünk nem lett volna lehetőségünk. Erre se. Mert ebben az országban egyre több mindenről döntenek felettünk, helyettünk, egyre több mindenért büntetnek, miközben valódi bűntények fölött hunynak cinkos szemet, hogy azzal is fokozzák a nyomást és a megaláztatást.

Talán azért ragyog Samuka pici kora óta ennyire mert tudja, hogy nagy és tiszta fényre van szükség az egyre sűrűsödő sötétségben, és ezt a tiszta fényt csakis a gyerekek szíve adhatja a világnak.
De mit csinálunk mi felnőttek, akikre ezek a bátor kis lelkek bízták magukat?
Óvjuk-e őket eléggé? Küzdünk-e elég bátran?
Vagy inkább magunknak mesélünk altató meséket, miközben nekik a kezükbe nyomunk egy tabletet és elmenekülünk ki-ki a maga látszat-valóságába…

Olyan közösséget, nem csak iskolát választottunk, amikor Mo.ra jöttünk, ahol a szabadságra nevelés, az egymásra figyelés szociális művészete alapvető értéknek számít. Mindig is mondtam, hogy mi ide jöttünk, nem ebbe az országba, hanem annak ellenére… És több évig tudtam is főleg erre a közösségre koncentrálni. Nem mintha itt minden tökéletes lett volna és olyan tuti siker-történet a működésem, de volt értelme. Most meg egy nagy fájdalom és szinte tudathasadásos állapot az egész ittlétem. Sok tanárt, iskolai dolgozót, szülőt szeretek, tisztelek de nem tudok mit kezdeni azzal az elhatárolódással, amivel a saját jó-dolgunkat féltve képesek vagyunk azt mondani, hogy nem tartozik ránk az, ami a közoktatásban, az országban történik. Nem tudom, lehet, hogy a könyvégetés, a szobordöntögetés se…
Engem intettek kedvesen is meg nem is óvatosságra, mondták, hogy veszélyt hozok a közösségre és még olyanok is, akikkel együtt dolgoztam megkérdőjelezik – másodkézből kapott információk alapján – a szerepvállalásomat. Közben meg ez a közösség is ugyanolyan súlyosan beteg, mint az egész ország, csak más tünetekkel és más önámításokkal.

Mi köze ennek Samukához?
Hát az, hogy neki akartam volna írni… Meg is volt a kezdete: a kocsiban rímelgettem, miközben mentem a nagylányomat elhozni az első kisérettségijéről…
De aztán rám dőlt Radnóti szobra. És rá dőlt mindenre és mindenkire, aki még mindig tűri, még mindig nem akarja látni, hogy igen: a történelem ismétli önmagát… bármilyen csökönyösen is hazudjuk magunknak a “de hát biztosan nem”eket… mi is csak ismételjük azt, amit annyi vakon élni akaró ember tett, akik mellett el lehetett vezeti halk fegyelmezettségben lépkedő tömött sorokat… igen: gyermekeket is!

Nekem eddig olyan könnyű volt elhagyni egy országot. És egyáltalán: én könnyen, túl könnyen kiléptem: országból, családból, életből… És most valahogy mégsem az jön, hogy akkor oké, pakolunk.
Amikor Samukának azt válaszoltam ésszerű ajánlatára, hogy keressünk magunknak egy új országot (ahol elférünk majd mi mindannyian, akik október 5-én kinn leszünk a téren), hogy mi ezt az országot szeretjük és ezt kell együtt jobbá tegyük őszinte is voltam meg nem is. Annyiban nem őszinte, hogy nekem ennek az országnak a szeretete nem egy “adott” érzelem, vagy lét-állapot. És nem azért mert nem itt születtem. Olaszországot könnyű kimondanom, hogy szeretem, pedig oda se születtem mostanság. Magyarországgal, amióta ismerem, bajban vagyok. Tiszta szívvel vágytam ide és rettenetesen csalódtam. Sértett magyarságom kicsit nevetséges gőgjével el is határoztam, hogy bárhova megyek, de ide vissza soha többé nem jövök. Erre mit csinálok 15 évvel később? Nem hogy visszajövök, de még 4 gyereket is idehozok! Tényleg sokan kérdőjelezték meg már akkor is az épelméjűségemet, pedig ezelőtt 5 évvel még tiszta Hawaii volt errefelé (fény-sötétség viszonylatban legalábbis).

A könyvégetés kapcsán írtam már róla: Radnótit nagymamám költő barátnője Veronica Porumbacu fordította románra Édesanyámmal együtt dolgozva. Veronica-t a 1977-es földrengés temette el… Még nem voltam 10 éves, és azon az estén megnyílt a lábam előtt a föld: pontosan fel tudom idézni. Amikor meg felemeltem a rémült tekintetemet, hogy valamibe kapaszkodjak a sötét égben, a távolban egy magas épület felső emeleteit láttam lángokban lezuhanni.
A Waldorf pedagógia és az antropozófus orvoslás nagy fontosságot tulajdonít a 9. év körüli eseményeknek: ezt az időszakot Rubikonnak nevezzük. Elég sok mindent segített megérteni magamból, amikor ezt megtudtam.

A legnagyobb segítség, amit a szüléshez kaptam a szülésznő barátnőmtől az volt, amikor azt mondta nekem, hogy menjek bele a fájdalomba. Ne próbáljak elmenekülni, nyomjak ellene, menjek bele.
Szétnyílik a föld a lábam előtt ha a ledöntött szoborra gondolok és égetik a belázasodni nem tudó arcomat a könyvek lángjai.
De ha egyszer gyerekeket szültem erre a világra és idehoztam őket ebbe az országba úgy érzem, amíg őket nem veszélyeztetem, nekem nem szabad menekülnöm. És bármennyire is fáj a kiközösítés onnan, ahova tartozni szeretnék – ez is csupán egy visszatérő energetikai/sors-minta – bármennyire is kicsi az, amit tenni tudok egymagam, nekem azt meg kell tennem: bele kell mennem a fájdalomba hogy magamat, mint embert mindig újra szüljem. Tartozom vele a mindjárt 6 éves Samukának, és Gábornak és Júliának és Tímeának. És nem azért mert meg kellene őket védenem a külső sötétségtől, hanem mert a legtöbb, mit adhatok, az az, hogy megélhetik, hogy én ezt a sötétséget nem fogadom el. Hogy küzdök, és nem nézek félre, amikor észre kell vennem, hogy az igazi sötétség ott van bennem: abban a zugban, ami lebénít, ami visszatart a cselekvéstől, amit a félelmeim építettek.
Én méltó akarok lenni a gyerekeimhez.
Belemegyek a fájdalomba.

Nincs háború, nincs béke… van facebook

Image
… és van sötétség. Egyre sűrűbb. És persze, mint minden sötétségben, tisztán világító fények is vannak. Egy aprócska gyertyaláng is meglátszik ha valahol egy remegő kéz meggyújtja és látszik egy-egy nagyobb máglya de aztán mégsem… Ha nem érnek össze, ha nem szövődnek fényhálóvá elnyeli és megdermeszti őket a ragacsos sötétség.

Nincs háború és nincs béke de (mert?) van facebook és ez nagyon jó és nagyon rossz egyszerre mert ebbe is olyan könnyű beragadni.
Kivittük a virtuális térbe az életünket gyermekeink fényképétől a rendszerszidásig mindent. Hirtelen elképesztő mélyen tudjuk megérinteni egymást a következménynélküliség mámorában, szókimondónak és szellemesnek fedezzük fel magunkat, örömködünk bátor megosztásainkon és észre sem vesszük, hogy szánalmasan kihúzzuk magunk alól a realitás szilárd talaját, szózuhataggal oltjuk saját tüzünket, amit csak virtuálban lobogtatunk.

Az ókori cirkuszba már magunk vonulunk be dalolva, függőségek rabszolgáikként, és még afrikai fenevadakra sem kell a császárnak költenie: szétmarjuk mi egymást a lehető legváltozatosabb módszerekkel, amelyek közül talán a legkegyetlenebb az, amikor félre- vagy átnézünk egymás nyomorán.

A tettek sötétségét egyre sűrűbbé teszi az a sok szó, amit pont mi, nemes felháborodásunkban pazarlunk konkrét cselekedetekkel alá nem támasztott tiltakozásainkban. Beszélünk róla. Posztolunk. A gyorsan-felületesen-minél többet, “egy billentyű egy mondat” újkori hieroglifáit rójuk cikázva témák és országok között, és nem értjük, hogy miért van egyre kevesebb életerő bennünk, miért rogyunk össze este és nincs türelmünk egy második altató dalra, feszültségtől elaludni nem tudó gyermekünk ágyánál.

Folytathatnám,  ragozhatnám, hizlalhatnám én is tovább a sötétséget de én annyira szeretnék Fényt! Meleget! Átmelegítőt! És igen, hiszem, hogy szavak is lehetnek szikrák, gyújthatnak lángot, tudjuk ezt persze, de csak azok a szavak, amelyeket valós tettek követnek és azt látom, hogy itt valamennyien belefulladunk abba ami akár éltető is lehetne. Lehetne ha nem hagynánk, hogy elsodorjon, ha megEMBERelnénk magunkat és úrrá lennénk rajta, eszközként használnánk: cselekedetekre. Igen, a facebookról beszélek meg egyáltalán minden olyan szuper technológiai vívmányról, aminek használói helyett rabjaivá váltunk.

Elindítottam egy civil kezdeményezést. Azt ajánlottam, hogy minden vasárnap ott leszek egy adott helyen (eddig a Deák tér volt) és 2 órán keresztül lehetőséget biztosítok bárkinek, akinek van egy problémája, ügye, hogy azt megismertesse, mozgósítson, támogatókat szerezzen… VAN3!… mert van 3 perc és 3 feltétel: fontos legyen a gyerekek, a fiatalok szempontjából, ne legyen uszító vagy  trágár és ne legyen pártpolitika.
A facebookon megnyom az ember egy lájkot, megosztja, ha nagyon bátor akar lenni még alá is írja.. 5 perc alatt minimum 3 világméretű problémával lehet foglalkozni, jó esetben 4 új megmozdításával…
Azt gondoltam, hogy lehetőséget kell teremteni, hogy kinn az utcán, a téren, amit el akarnak tőlünk venni (miért is pont azt ne?) nézzünk egymásra, miközben elmondjuk hangosan, mondatokban és nem emotikonokkal, hogy mi foglalkoztat és milyen kiutat látunk. Azt gondoltam, hogy ha ezt megtesszük, majd meghallgatjuk és meghalljuk  a másikat foglalkoztató problémát, elég könnyen arra a felismerésre jutunk, hogy az ugyanannyira a mi problémánk is. És hogy ha ez nem úgy történik, hogy egyedül egy gép előtt tör ránk a felismerés, hanem egymás szemébe nézünk, bekapcsolódunk a másik által skandált rigmusba, kezet fogunk, akkor ennek igenis komolyabb következménye lesz mint ezer lájknak és posztok végeérhetetlen sorának.
Továbbra is ezt gondolom. Tehát folytatom. Most vasárnap a HaHások szervezte flashmobhoz csatlakoztatom a VAN3!-at 13.30-kor a Széll Kálmán téren, jövő vasárnap pedig a Szabadságtéri rasszizmus-elleni tüntetéshez 14:00-kor.

A második VAN3! reggelén írtam egy blogposztot, amit a nap végére 2.230-an láttak. Soha ennyien nem osztották meg írásomat, nem vagyok én senki felkent szószólója meg egyáltalán. Szerintem azért történhetett mert az volt a címe, hogy: “Gyere ki az utcára! Ma!” és a kép az október 5-iki pedagógus demonstráció egyik nagyon hatásos felvétele volt.
Érezzük mi ezt sokan, hogy többre lenne szükség.
Elismeréssel vagyunk a romániai verespatakosokkal, a bolgár egyetemistákkal szemben, és közben hol szomorúan, hol dühösen, hol humorral, hol trágárul ostorozzuk állítólag meghaladhatatlan “magyar-passzív-rezisztenciás” mivoltunkat. Körülöttünk meg sűrűsödik a sötétség.

Az AVM aktivistái akcióznak, a diákok akcióznak, vannak menetek, vannak bátor tanárok, akik nyíltan bojkottálják a Nemzeti Pedagógus Kart, vannak…
Vannak fények…
“Kis utcákban lámpácskák…” énekeljük ilyenkor a gyerekekkel miközben végigsétálunk a falú sötét utcáin… A nagyobbacskák  az egyedül élő idősekhez is bekopognak, a még nagyobbak otthonokba visznek meleg ruhát…
Meleget, fényt vinni, adni, táplálni és megtartani.

Ma nagyobb áldozatra van szükség mint félbehasítani köpönyegünket.
Saját árnyékunkon kell túllépnünk. Bátran és bizalommal.
És nem egy képernyő előtt ülve hanem kinn az utcán, a mindennapokban, hogy visszanyerhessük az utcát is és mindennapi méltóságos békénket is. Mindenkiét.