Szülői felszólalás a 4 középiskolás által szervezett tüntetésen a Szabad Oktatásért

image

szabad?

oktatás?

ebben az országban folyamatos szabadságvesztésben élünk;

kikérem magamnak, hogy bárki meg akarja szabni, hogyan neveljem a saját gyerekemet!
az az én dolgom: szülői kompetenciám;

az állam kompetenciája meg az, hogy méltányos emberi és szakmai körülményeket biztosítson azoknak a pedagógusoknak és közalkalmazottaknak, akik ebben a nevelői munkámban segítenek;

az állam kompetenciája az, hogy egyenlő esélyeket biztosítson a különböző hátrányokkal küzdő gyerekeknek, családoknak;

hogy ez irreális?
miért? kin múlik?
ki máson múlna, mint rajtunk, szülőkön, állampolgári, többek között választói joggal rendelkező embereken;
mire várunk?
rossz volt – nem tettünk semmit – és lett még rosszabb;
nem jött be: tehát váltani, változtatni kell;

nem rajtuk, hanem magunkon!

akarunk szabadon élni?
tudjuk, hogy mit jelent az? ?

ma Magyarországon
a diák szabad?
a tanár szabad?
a cigány szabad?
a rokkant ember, a tartósan beteg gyermek es családja szabad?
a hajléktalan szabad?
a kishantosi gazda szabad?
az utcai zenész szabad?
az anya, aki otthon akar szülni és az orvos, aki ebben kísérné szabad?

ne ámítsuk magunkat, hogy ezek nem függnek össze!

Benjamin Franklin szerint
Aki feladja az alapvető szabadságát az átmeneti biztonságért, az nem érdemel se szabadságot, se biztonságot.”

mi most itt tartunk: se szabadság, se biztonság.
és mit teszünk?
menekülünk a látszólagos megoldásokba, a lájkolgatós virtuális ellenállásba, külföldre vagy az önámításba;
menekülünk mert félünk;
mitől?
kitől?
a kormánytól? a hadseregtől? a rendőröktől?

nem: attól félünk, hogy mi lesz, ha egyszer a saját kezünkbe vesszük a felelősséget és élünk a hatalmunkkal;

“A szabadság ott kezdődik, ahol véget ér a félelem.” írta Bibó István.

Nincs más út: merjünk bízni az erőnkben, mérjünk bízni egymásban és hinni, hogy rajtunk múlik: itt és most.
A gyermekeink bíznak bennünk;legyünk méltók a bizalmukra!

Ma is nekik köszönhetjük, hogy itt vagyunk. Folytassuk innen!

Bátorság! Bizalom!

Nem így

Image

Verte. Nem tudta nem verni. Imádta. Nem tudta nem imádni. Imádta és verte. Nincs de. Más a feleségével teszi. Ő az anyjával. Amikor kijózanodott és meglátta az aszott öregasszonyon az elmúlt este nyomait szótlanul nyúlt az üvegért. Marta. Hadd marja. Inkább a szesz. Jobb lett volna megházasodni. Mégiscsak jobb ha az ember a feleségét üti agyon. Arra lehet magyarázatot találni és az még talán védekezni is próbál. Nem úgy mint az anyja. Miért nem üt vissza? Miért nem kiált segítségért? Miért nem menekül? Mit remél elérni? Nincs remény. Soha nem is volt. Ennek a térképről lecsúszott, a történelemből is kimaradt falucskának a poros utcáira, hiába harangozik ő minden hajnalban, úgysem néz az Isten. És hiába szavalja magában vég nélkül az anyja Petőfit és József Attilát, hogy csodájára járnak. Minek? A csikkről rágyújt a következő szálra, majd ledobja. Hogy a fenében nem lobbant még egyszer sem lángra ez a sok forgács körülötte? Jót tenne az a tűz. Fázik. Mindig. Ezért is volt neki mindegy, hogy elvállalja a hajnali harangozást. Alig alszik pár órát. Azt is rosszul. Egyszer ezzel próbált magyarázkodni az anyjánál vagy inkább maga előtt. Amikor még szükségét érezte. Az öregasszony meg hogy megmutassa, hogy ő olyankor már rég fenn van elkezdte kapcsolgatni a villanyt a tornácon a harang ritmusára. És kacagott. És sírt. Nem szidta. Soha. Miért nem? És miért igen? Miért szülte őt erre a mocskos nyomorult világra? Minek? Ki kérte rá? És még azt a sok többit is, akivel nem lehetett mit tenni, családokhoz kellett elhelyezni, hogy utána lelki nyomorékként utálják magukat egy életen keresztül mert nem kellettek annak, aki a világra szülte őket? Miért? Na ez a baj az asszonynéppel. Lehet, hogy ezért kell őket verni. Hol az az üveg? Ejnye. Ez kiborult? Hiszen most nyitotta meg. “Tessék! Jöjjön bé!” kiáltja. Alig jön ki a szó a torkán. Hány napja nem is beszélt? Nyikordul a műhely ajtaja. Az unokahúga remegve megáll a küszöbön és csak nézi. Na mit bámul ez is? Megjött a nagyvilágból és egyből kikészül, hogy lát pár lila foltot a nagyanyja karján? Most pont olyan a tekintete akár az anyjáé. Az a csendes kétségbeesés, ami kiolt minden fényt. Rohadt hideg van itt. Még a cigi is kialszik. Na, mondja már, hordja őt le vagy gyújtsa rá a műhelyt, vitesse el a milicistával, legyen már valami. Istenem, ez is csak egy asszonyfajta. Nem tudnak ezek csinálni semmit. Ő sem. Ezért kell inni. Elégetni belülről ha már kinn nem gyullad meg. Megsajnálja.
“Tudod?” szólal meg rekedt-csendesen… “Azt hiszem, ez itt nálunk kromoszóma szinten van elbaszva… Úgy…”

A lány becsapta maga után az ajtót. Az anyja tudta, hogy a néma csend most éppen ezerrel szakítja szét a dobhártyáját. Jobb volt régen fülhallgató nélkül. Jobb ilyen konkrétan megnevezhető dolgokért összeveszni: ne bömböltesd már azt a zenét, megőrülök. Megőrülsz te a zene nélkül is. Ezt csinálod nap mint nap és még úgy is teszel, mintha örülnél neki. Nyomor! Én ilyet nem akarok, ebből nem kérek és még azelőtt el fogok innen menekülni, mielőtt még túl késő és valahogy belém ivódik ez a szörnyűség. Imprinting. Ja. Jöhet a duma arról, hogy a párkapcsolat az tudatos munka és erőfeszítés, igyekvés stb. Röhej. Persze, értem én, hogy valahogy ki kell magyarázni azt, ami nem megy, soha sem ment, vagy nem úgy, és közben úgy teszel, mintha igen, és te választod és akarod és nem akarsz még egyszer megfutamodni, az első alkalomkor kellett volna meggondolni talán jobban, de akkor még nem voltál ilyen okos és nagy önismeretű. Hányhatnékom van tőle, tőled, az egésztől, de hiába, mert azt is jól elörököltem, hogy ne tudjak hányni és akkor bennem az egész emészthetetlen valóság, amivel te felnőtt létedre nem tudsz mit kezdeni és azt várod el tőlem, hogy én bezzeg majd igen és még hálás  is legyek, hogy ilyen nagyra becsülsz, közben meg csak a magad fájdalmára figyelsz meg azokéra, akik biztonságos távolságban vannak, nem láthatják, hogy te is milyen jól csinálod az egész önámítós, menekülős bulit. Na ebből hagyj ki léci engem az elkövetkező pár rundra. Annál már abszolút minden jobb, minthogy az ember azt lássa, hogyan tömi magát az anyja felváltva felesleges illúziókkal meg a családi vacsora összes maradékával, hogy próbál kiöltözni és tetszeni annak, aki erre már rég nem kíváncsi és ezt mindenki látja az egy darab konkrétan érintetten kívül, mert az totál belefeledkezett az ideg-összeroppanás szélén való egyensúlyozásba.
Üvölteni rég nincs már kedve. Lehet, hogy már a zenét is inkább csak azért bömbölteti mert ezt írja a szakirodalom a kamaszokról? Jaj, csak olyan ne legyen mint az anyja, aki a kis-tesóit megszégyenítő hisztik és a drámai kétségbeesések közepette az éppen legaktuálisabb önfejlesztési technikákat igyekszik alkalmazni vagy ráerőszakolni arra valóságra, amihez különben semmi köze. Szánalmas. Bármi, bárhol, bárkivel csak ez ne! Így ne!

A fiú kivörösödött kezeiben feszengve szorongatta a csokibonbonos dobozt és a rózsát.
Az asszony kicsit lelassított, amint elment mellette. Mosolyogva visszanézett. A fiú észrevette és zavarában szinte belesimult a járda-melletti bokorba. Az asszony érezte feszülő arcizmain, hogy erőltetett a mosolya. Igen, kedves, megható látvány de neki mégis a fájdalom valósabb: érzi, hogy valami hideg görcs rándítja össze a gyomrát, mellkasát… Napfonat!? Hol van már az a Nap? Miért fáj ennyire a felismerés, hogy rá már soha sem vár egy szál rózsa és egy, a várakozásban összegyűrt papírú bonbon-doboz?
És csak azért mert ő egy ilyen hülye, hogy nem nőtt ki a mesékből… Hogy is mondták a gyerekek tegnap este? Van Meseország, ahol a mesék laknak, és ha valaki egyet kitalál, akkor az (a mese) odaszületik, és van Tündérország, ahol történnek az álmok… Úgy látszik, ő valahol a kettő között kóvályog lassan ötvenévesen is…
A barátnőjének elege lett és kipróbálta. Tényleg ennyire nem érdekes már? És lett újra izgatottság és rózsaszál meg minden, de nem irigyli azt az idegességet. A múltkor is látta, amint az iskola parkolójában igyekezett eltüntetni magáról az idegen szagokat: rágó, kölni, meglepetés csoki-tojás, amit addig sosem vett a biokaján nevelt gyerekeinek…
Szóval nem, ez nem neki való… Ő az a maradi hülye, aki a férjétől remélné 20 év után is az izgalmat, a titkot, a meglepetést, és teszi ezt, mármint a remélést majdhogynem az elejétől fogva… Hiába. Jó pár évig kitartott az a magyarázat, amit olyan jól kifundált egyszer, egy nagyon mély lyuk fenekén. Azt mondta magának, hogy ha egy családban a férfi az anyagi stabilitásért felelős, ő viszi a fizikai megélhetés összes terhét (vagy legalábbis meg van róla győződve, hogy csak ő viszi, ami, a végeredmény szempontjából sajnos ugyanaz), akkor a nőnek kell vállalni a lelki részét: tehát az érzelmi meg (vagy legalább túl) -élés, az ő feladata… De egyre nevetségesebbnek érzi már egy ideje magát.
Ahogy a mozgólépőcsőn mellette elsikló emberek arcába néz megint csak összerándul valami benne és ott az az ismerős zsibbadás a lapockái között. Hány embernek van itt bármi köze a boldogsághoz? Érzelmi túlélés? Kinek van még erre ideje, ereje?
Sok évvel ezelőtt, amikor a háború miatt átjött, a férje imádta mindenért, ami a nem magyar magyarságáról szolt. Most ezek is, mint annyi minden más irritálja, dühíti. Persze, nem mondja. De az asszony akkor is érzi az elégedetlenséget, a ki nem mondott kritikát, amikor háttal fordulva vajas kenyeret ken a reggelihez. Túl sok. A vaj. Az érzés. Az elvárás. Benne, rajta. Minden. Túl sok. Idegesítő. Szinte folyamatosan.
Fémszag. A rúd, amiben kapaszkodik hideg és fémszagú. Meg kellett volna tanulni vezetni. Nem ment. Az sem. Félt. Mennyi félelem van benne! És közben mennyi bátorság. Vagy vakmerőség? Már majdnem elkezdte megint sorolni magának apróbb és nagyobb hőstetteit, igen, olyanok is voltak, de egyből leintette magát. Átvette a férjének azt a rezzenéstelen arccal és szavak nélkül is oly világosan kifejezett semmibevevését és maga ellen fordítja. Ez már színtiszta narcisztikus mazochizmus! Őrültség. “Megtagadott hited lett börtönöm bilincse…” írta neki egyszer. Persze, hiába. Csak ő emlékszik rá. És akkor? Akkor mi van?

Nem így képzelte el. Nem ilyen életet, nem ilyen szerelmet, nem ilyen munkát, és legfőképpen nem ilyen önmagát. Se anyaként, se társként, se semmiként. Ugye ezt nevezik kudarcnak? Kicsit túl hosszan kapaszkodott a gyerekkorában nyakába akasztott sorskegyeltje illúzióba? Akár a rúdba itt, a HÉV-en. Szúrós fémszagú lett a keze. Szürke és hideg. A lelke.
Leszáll. Nem jó megállónál. Nem itt kellett volna. De nem most, hanem akkor, 21 éve.
Az ajtók záródnak.
Nem. Már rég bezárultak. És ő kinn maradt. Sok sok éve, hogy kinn vagy a hideg sötétben és a fényt csak hazudja magának.
Milyen párhuzamosak ezek a sínek! Fémszag.
Hirtelen feldübörög mégis a fény.
Nem így képzelte.

Belemegyek a fájdalomba

Image
beteg vagyok
nem azért mert ég a torkom, nem tudok levegőt venni, széthasad a fejem… hanem ég a torkom, nem tudok levegőt venni és széthasad a fejem, a szívem
beteg vagyok és ma nem akartam géphez ülni de 6 évvel ezelőtt pontosan ilyenkor kezdődött el Samuka születése és írni akartam neki egy mesét vagy verset, valamit… szoktam ilyenkor…
és megnéztem, hogy mégis mi újság mert kicsit bűntudatom volt, hogy nem írtam semmit a tegnapi halas élményről, pedig akartam, mert fontosnak tartom…
és akkor az első újság a Radnóti szobor-döntés
beteg vagyok mert egy beteg országban élek és idehoztam 4 nem ebben az országban született gyermekemet
egy kedves diák, akit nagyon megszerettem, azzal osztotta meg a posztot, hogy nem akar ilyen országban élni… majdnem elküldtem neki a “Samukának egy országot!” írásomat, hiszen igen, pont erről van szó: nem akarunk egy ilyen országban élni és hisszük azt, hogy ezt nem lehet velünk megtenni, közben meg dehogyis nem! íme!

Édesanyám Bukarestből Petőfi 4 sorát küldte Samukának:
“Tudod, mi a virág?
A földnek jósága,
Tudod,mi a jóság?
A lélek virága.”
És küldött egy filmecskét gyönyörű madarakkal.

Szerettem volna én is valami szépet, vidámat írni a kisfiamnak de nem tudok. Miért? Hogy lehet ez? Kiabálhatnékom van: miért nem engeditek? Ég és mar a torkom.

Samuka ragyog. Ő így született. Nagyon nehezen, veszélyesen. A szülésznő barátnőm bátorsága mentette meg az életét, amiért Samuka csak pár végeérhetetlennek tűnő perc után nyúlt. Először csak feküdt gyönyörű fehéren, csukott szemecskékkel, lélegzet és mozdulatok nélkül. Hívni kellett, szólítani, simogatni, lélegeztetni. Aztán egyszer csak megjött. Felsírt és az a hang visszaadta az én életemet is, és visszahívta a szobába az Apját… Ha nem otthon szültünk volna ebből a komplikációból egy sokkal nagyobb lehetett volna és nem valószínű, hogy megússzuk maradandó sérülések nélkül. Erre itt, ebben az országban ahol most élünk nem lett volna lehetőségünk. Erre se. Mert ebben az országban egyre több mindenről döntenek felettünk, helyettünk, egyre több mindenért büntetnek, miközben valódi bűntények fölött hunynak cinkos szemet, hogy azzal is fokozzák a nyomást és a megaláztatást.

Talán azért ragyog Samuka pici kora óta ennyire mert tudja, hogy nagy és tiszta fényre van szükség az egyre sűrűsödő sötétségben, és ezt a tiszta fényt csakis a gyerekek szíve adhatja a világnak.
De mit csinálunk mi felnőttek, akikre ezek a bátor kis lelkek bízták magukat?
Óvjuk-e őket eléggé? Küzdünk-e elég bátran?
Vagy inkább magunknak mesélünk altató meséket, miközben nekik a kezükbe nyomunk egy tabletet és elmenekülünk ki-ki a maga látszat-valóságába…

Olyan közösséget, nem csak iskolát választottunk, amikor Mo.ra jöttünk, ahol a szabadságra nevelés, az egymásra figyelés szociális művészete alapvető értéknek számít. Mindig is mondtam, hogy mi ide jöttünk, nem ebbe az országba, hanem annak ellenére… És több évig tudtam is főleg erre a közösségre koncentrálni. Nem mintha itt minden tökéletes lett volna és olyan tuti siker-történet a működésem, de volt értelme. Most meg egy nagy fájdalom és szinte tudathasadásos állapot az egész ittlétem. Sok tanárt, iskolai dolgozót, szülőt szeretek, tisztelek de nem tudok mit kezdeni azzal az elhatárolódással, amivel a saját jó-dolgunkat féltve képesek vagyunk azt mondani, hogy nem tartozik ránk az, ami a közoktatásban, az országban történik. Nem tudom, lehet, hogy a könyvégetés, a szobordöntögetés se…
Engem intettek kedvesen is meg nem is óvatosságra, mondták, hogy veszélyt hozok a közösségre és még olyanok is, akikkel együtt dolgoztam megkérdőjelezik – másodkézből kapott információk alapján – a szerepvállalásomat. Közben meg ez a közösség is ugyanolyan súlyosan beteg, mint az egész ország, csak más tünetekkel és más önámításokkal.

Mi köze ennek Samukához?
Hát az, hogy neki akartam volna írni… Meg is volt a kezdete: a kocsiban rímelgettem, miközben mentem a nagylányomat elhozni az első kisérettségijéről…
De aztán rám dőlt Radnóti szobra. És rá dőlt mindenre és mindenkire, aki még mindig tűri, még mindig nem akarja látni, hogy igen: a történelem ismétli önmagát… bármilyen csökönyösen is hazudjuk magunknak a “de hát biztosan nem”eket… mi is csak ismételjük azt, amit annyi vakon élni akaró ember tett, akik mellett el lehetett vezeti halk fegyelmezettségben lépkedő tömött sorokat… igen: gyermekeket is!

Nekem eddig olyan könnyű volt elhagyni egy országot. És egyáltalán: én könnyen, túl könnyen kiléptem: országból, családból, életből… És most valahogy mégsem az jön, hogy akkor oké, pakolunk.
Amikor Samukának azt válaszoltam ésszerű ajánlatára, hogy keressünk magunknak egy új országot (ahol elférünk majd mi mindannyian, akik október 5-én kinn leszünk a téren), hogy mi ezt az országot szeretjük és ezt kell együtt jobbá tegyük őszinte is voltam meg nem is. Annyiban nem őszinte, hogy nekem ennek az országnak a szeretete nem egy “adott” érzelem, vagy lét-állapot. És nem azért mert nem itt születtem. Olaszországot könnyű kimondanom, hogy szeretem, pedig oda se születtem mostanság. Magyarországgal, amióta ismerem, bajban vagyok. Tiszta szívvel vágytam ide és rettenetesen csalódtam. Sértett magyarságom kicsit nevetséges gőgjével el is határoztam, hogy bárhova megyek, de ide vissza soha többé nem jövök. Erre mit csinálok 15 évvel később? Nem hogy visszajövök, de még 4 gyereket is idehozok! Tényleg sokan kérdőjelezték meg már akkor is az épelméjűségemet, pedig ezelőtt 5 évvel még tiszta Hawaii volt errefelé (fény-sötétség viszonylatban legalábbis).

A könyvégetés kapcsán írtam már róla: Radnótit nagymamám költő barátnője Veronica Porumbacu fordította románra Édesanyámmal együtt dolgozva. Veronica-t a 1977-es földrengés temette el… Még nem voltam 10 éves, és azon az estén megnyílt a lábam előtt a föld: pontosan fel tudom idézni. Amikor meg felemeltem a rémült tekintetemet, hogy valamibe kapaszkodjak a sötét égben, a távolban egy magas épület felső emeleteit láttam lángokban lezuhanni.
A Waldorf pedagógia és az antropozófus orvoslás nagy fontosságot tulajdonít a 9. év körüli eseményeknek: ezt az időszakot Rubikonnak nevezzük. Elég sok mindent segített megérteni magamból, amikor ezt megtudtam.

A legnagyobb segítség, amit a szüléshez kaptam a szülésznő barátnőmtől az volt, amikor azt mondta nekem, hogy menjek bele a fájdalomba. Ne próbáljak elmenekülni, nyomjak ellene, menjek bele.
Szétnyílik a föld a lábam előtt ha a ledöntött szoborra gondolok és égetik a belázasodni nem tudó arcomat a könyvek lángjai.
De ha egyszer gyerekeket szültem erre a világra és idehoztam őket ebbe az országba úgy érzem, amíg őket nem veszélyeztetem, nekem nem szabad menekülnöm. És bármennyire is fáj a kiközösítés onnan, ahova tartozni szeretnék – ez is csupán egy visszatérő energetikai/sors-minta – bármennyire is kicsi az, amit tenni tudok egymagam, nekem azt meg kell tennem: bele kell mennem a fájdalomba hogy magamat, mint embert mindig újra szüljem. Tartozom vele a mindjárt 6 éves Samukának, és Gábornak és Júliának és Tímeának. És nem azért mert meg kellene őket védenem a külső sötétségtől, hanem mert a legtöbb, mit adhatok, az az, hogy megélhetik, hogy én ezt a sötétséget nem fogadom el. Hogy küzdök, és nem nézek félre, amikor észre kell vennem, hogy az igazi sötétség ott van bennem: abban a zugban, ami lebénít, ami visszatart a cselekvéstől, amit a félelmeim építettek.
Én méltó akarok lenni a gyerekeimhez.
Belemegyek a fájdalomba.

Tente baba

ernyő

tente baba, tente
a szemedet csukd be
jobb ha ki sem nyitod
jobb ha meg sem tudod
hányan élünk vakon
látni hányan félünk
s mily hangtalan reményünk

tente baba, tente
a szemedet csukd be
szorítsd jobban össze
gubózz be az őszbe
a lombok hullása
harangok zúgása
öleljen át téged
ne engedjen élned

hát ez van… tudtam, hogy eljön ez a rész is: van, amikor nagyon boldogan tudok küzdeni és van, amikor letörök… nem okvetlenül egy nagy csapástól, van úgy, hogy attól a sok kicsitől, amit egy ideig bírok;
nem szándékozom takarodót fújni, sőt!
természetesen éppen le akar teperni az influenza (nem emlékszem, mikor voltam ilyen hosszan egészséges! jót tesz a főállású forradalmárkodás, és ezek szerint nem csak a gerincnek :-)!) de ha törik ha szakad holnap fogom az esernyőimet és megyek a diákok flashmobjára! hát nem én beszélek egyfolytában összetartásról? arról, hogy jobban oda kell figyeljünk egymásra? de igen, én…
csak azt tudnám, hogy minek, kinek?

ma el szerettem volna menni az Occupyosokhoz de hazajött a nagylányom tanulni és inkább itt maradtam vele meg a kicsikkel… most tudtam meg, hogy egy másik konferenciáról is lemaradtam, ami pedig érdekelt, de ki is potyogott a fejemből… igen, kicsit vissza kellett térni a családba, mert nem szabad az embernek pont a szeretteit feláldozni az általános nagy szeretet oltárán… de persze, az is benne van, hogy mintha mégsem lenne olyan nagyon sok értelme annak, hogy itt ontom a posztokat, bátorítok, lelkesítek… jönnek a sértődések, a félreértések, a mellé- és belemagyarázások… az a sok apró kis kavics, amire egy ideig sikerül ügyet sem vetni, aztán egyszer csak… de mindegy: látom én a hülye kis játszmámat, mindjárt összepakolom a vödröcskémet, lapátocskáimat csak kicsit sajnáltatom még magam így virtuál, mert az cool…

na ná, hogy nem tőlem kérnek esti mesét a gyerekek… pedig tegnap egész délelőtt nemezeltem az anyukákkal, délután meg ovis bábszínház és lámpácskás séta a falu sötét utcáin… “szürke fátyol ül a tájon, szívünk dideregve fényt remél”… ilyeneket énekelve… és ma főztem, odaégettem kávét, lábost, nem kelt meg a kenyér, a nyavalyás nyomtató nem bírt működni, 20 km oda-vissza a lányom tételeiért, de hoztam mandarint, élesztőt és nemezelőtűt, csináltunk itthon is babát ajándékba a holnapi gyerekzsúrra… de nem engem hívtak fektetni…

“ki kell bírni” szokta volt mondani Apám (az igazi, azaz a nevelő-)… ezt most említette nekem Édesanyám, mert elküldtem neki tegnap a Privát fikciót (bármennyi ismeretlen előtt egyszerűbb mutatvány a lelkisztriptíz mint az ember beteg, egyedül és messze élő egy szem szülőanyja előtt)… persze, hogy ki kell bírni… de kibírás és kibírás között nagy különbség van! mert azt, hogy hisztizik a kislányom, ütvefúróval kergetőznek a fiúk, megjön a nagylányom telefonszámlája, harmadszor pisil be a kutya és a férjem szemében látom kinőni a többi 6 fejemet az olyan, amit ki kell bírni, de amikor az ország vezetői hisztiznek, hajléktalanokat, kiszolgáltatottakat üldöznek, miközben bűnösöknek emelnek szobrot, a számlákra az én pénzemen nyomtatnak hazugságokat (színesben!) és totális gátlástalansággal hülyének néznek, amikor olyanná akarják tenni már nem is az országot, hanem az embereket, hogy aki gyereket akar, az ne ide akarja, és akinek van, az menti innen, na azt már nem szabad bírni!
ide nekem azt a másik 6 fejet és 7 esernyővel megyek holnap flashmobozni!
és Te? gyere, van plusz esernyőm!

Nincs háború, nincs béke… van facebook

Image
… és van sötétség. Egyre sűrűbb. És persze, mint minden sötétségben, tisztán világító fények is vannak. Egy aprócska gyertyaláng is meglátszik ha valahol egy remegő kéz meggyújtja és látszik egy-egy nagyobb máglya de aztán mégsem… Ha nem érnek össze, ha nem szövődnek fényhálóvá elnyeli és megdermeszti őket a ragacsos sötétség.

Nincs háború és nincs béke de (mert?) van facebook és ez nagyon jó és nagyon rossz egyszerre mert ebbe is olyan könnyű beragadni.
Kivittük a virtuális térbe az életünket gyermekeink fényképétől a rendszerszidásig mindent. Hirtelen elképesztő mélyen tudjuk megérinteni egymást a következménynélküliség mámorában, szókimondónak és szellemesnek fedezzük fel magunkat, örömködünk bátor megosztásainkon és észre sem vesszük, hogy szánalmasan kihúzzuk magunk alól a realitás szilárd talaját, szózuhataggal oltjuk saját tüzünket, amit csak virtuálban lobogtatunk.

Az ókori cirkuszba már magunk vonulunk be dalolva, függőségek rabszolgáikként, és még afrikai fenevadakra sem kell a császárnak költenie: szétmarjuk mi egymást a lehető legváltozatosabb módszerekkel, amelyek közül talán a legkegyetlenebb az, amikor félre- vagy átnézünk egymás nyomorán.

A tettek sötétségét egyre sűrűbbé teszi az a sok szó, amit pont mi, nemes felháborodásunkban pazarlunk konkrét cselekedetekkel alá nem támasztott tiltakozásainkban. Beszélünk róla. Posztolunk. A gyorsan-felületesen-minél többet, “egy billentyű egy mondat” újkori hieroglifáit rójuk cikázva témák és országok között, és nem értjük, hogy miért van egyre kevesebb életerő bennünk, miért rogyunk össze este és nincs türelmünk egy második altató dalra, feszültségtől elaludni nem tudó gyermekünk ágyánál.

Folytathatnám,  ragozhatnám, hizlalhatnám én is tovább a sötétséget de én annyira szeretnék Fényt! Meleget! Átmelegítőt! És igen, hiszem, hogy szavak is lehetnek szikrák, gyújthatnak lángot, tudjuk ezt persze, de csak azok a szavak, amelyeket valós tettek követnek és azt látom, hogy itt valamennyien belefulladunk abba ami akár éltető is lehetne. Lehetne ha nem hagynánk, hogy elsodorjon, ha megEMBERelnénk magunkat és úrrá lennénk rajta, eszközként használnánk: cselekedetekre. Igen, a facebookról beszélek meg egyáltalán minden olyan szuper technológiai vívmányról, aminek használói helyett rabjaivá váltunk.

Elindítottam egy civil kezdeményezést. Azt ajánlottam, hogy minden vasárnap ott leszek egy adott helyen (eddig a Deák tér volt) és 2 órán keresztül lehetőséget biztosítok bárkinek, akinek van egy problémája, ügye, hogy azt megismertesse, mozgósítson, támogatókat szerezzen… VAN3!… mert van 3 perc és 3 feltétel: fontos legyen a gyerekek, a fiatalok szempontjából, ne legyen uszító vagy  trágár és ne legyen pártpolitika.
A facebookon megnyom az ember egy lájkot, megosztja, ha nagyon bátor akar lenni még alá is írja.. 5 perc alatt minimum 3 világméretű problémával lehet foglalkozni, jó esetben 4 új megmozdításával…
Azt gondoltam, hogy lehetőséget kell teremteni, hogy kinn az utcán, a téren, amit el akarnak tőlünk venni (miért is pont azt ne?) nézzünk egymásra, miközben elmondjuk hangosan, mondatokban és nem emotikonokkal, hogy mi foglalkoztat és milyen kiutat látunk. Azt gondoltam, hogy ha ezt megtesszük, majd meghallgatjuk és meghalljuk  a másikat foglalkoztató problémát, elég könnyen arra a felismerésre jutunk, hogy az ugyanannyira a mi problémánk is. És hogy ha ez nem úgy történik, hogy egyedül egy gép előtt tör ránk a felismerés, hanem egymás szemébe nézünk, bekapcsolódunk a másik által skandált rigmusba, kezet fogunk, akkor ennek igenis komolyabb következménye lesz mint ezer lájknak és posztok végeérhetetlen sorának.
Továbbra is ezt gondolom. Tehát folytatom. Most vasárnap a HaHások szervezte flashmobhoz csatlakoztatom a VAN3!-at 13.30-kor a Széll Kálmán téren, jövő vasárnap pedig a Szabadságtéri rasszizmus-elleni tüntetéshez 14:00-kor.

A második VAN3! reggelén írtam egy blogposztot, amit a nap végére 2.230-an láttak. Soha ennyien nem osztották meg írásomat, nem vagyok én senki felkent szószólója meg egyáltalán. Szerintem azért történhetett mert az volt a címe, hogy: “Gyere ki az utcára! Ma!” és a kép az október 5-iki pedagógus demonstráció egyik nagyon hatásos felvétele volt.
Érezzük mi ezt sokan, hogy többre lenne szükség.
Elismeréssel vagyunk a romániai verespatakosokkal, a bolgár egyetemistákkal szemben, és közben hol szomorúan, hol dühösen, hol humorral, hol trágárul ostorozzuk állítólag meghaladhatatlan “magyar-passzív-rezisztenciás” mivoltunkat. Körülöttünk meg sűrűsödik a sötétség.

Az AVM aktivistái akcióznak, a diákok akcióznak, vannak menetek, vannak bátor tanárok, akik nyíltan bojkottálják a Nemzeti Pedagógus Kart, vannak…
Vannak fények…
“Kis utcákban lámpácskák…” énekeljük ilyenkor a gyerekekkel miközben végigsétálunk a falú sötét utcáin… A nagyobbacskák  az egyedül élő idősekhez is bekopognak, a még nagyobbak otthonokba visznek meleg ruhát…
Meleget, fényt vinni, adni, táplálni és megtartani.

Ma nagyobb áldozatra van szükség mint félbehasítani köpönyegünket.
Saját árnyékunkon kell túllépnünk. Bátran és bizalommal.
És nem egy képernyő előtt ülve hanem kinn az utcán, a mindennapokban, hogy visszanyerhessük az utcát is és mindennapi méltóságos békénket is. Mindenkiét.

Gyere ki a térre! Ma!

Image

Emberek, kedves Emberek!

ne beszéljünk már ennyit róla! csináljuk! gyertek ki a Deákra! ma!

aki csak tud és akar időben van, ahhoz hogy bárhol az országban megszervezzen egy villámcsődületet (nem kell rendőri bejelentés!): felolvasni a bojkottra hívó levelet vagy elmondani a saját kritikáját és javaslatait…

lassan már többen írnak és beszélnek arról, hogy mi miért nem jó, mit miért nem kell vagy lehet csinálni vagy nem így vagy nem most vagy nem..
akit elhívok, szinte kivétel nélkül megkérdezi: és hányan lesznek?
hogyhogy hányan lesznek?
annyian leszünk, ahányan odamegyünk!
ha Te is jössz, eggyel több!
ha vársz, hogy majd ha sokan, akkor soha!

a legelkeserítőbb számomra az, hogy még a fiatalok körében is ez van: vagy tutira nagyot szól vagy inkább oda se dugjuk az orrunkat! vagy látványos és garantált médiamegjelenés vagy szóra sem érdemes!
gyertek el és tegyétek látványossá azzal, hogy sokan vagyunk!
nem kell mindig hősnek lenni!
tudom, hogy 46 évesen könnyű ezt nekem belátni… de amikor szerveztük az október 5-ét és az utolsó fázisban sikerült annyira bizalomgerjesztővé tenni a dolgot, hogy csatlakoztatok hozzánk, kedves fiatalok azt mondtátok, hogy saját csapdátokba estetek azzal, hogy most már csak “nagyban” tudtok gondolkozni! azóta is csodálattal emlegetem ezt (is)! minden elismerésem a Tiétek! hát gyertek, gyertek el ma! itt az alkalom: itt a mindig újra és újra megteremtendő alkalom, ami nem adatik, hanem rátok vár! rátok, ránk, rád és rám! itt és most!
add tovább, most!
van pár óra!
pár óra alatt százakat, ezreket lehet mozgósítani! én egyedül ennyit tudok: ha egyedül vagy páran hiszünk csak benne, akkor lassan fog nőni, én abban is benne vagyok, és csinálni fogom;

de ha mindenki aki olvassa most azonnal elkezdi a mozgósítást, akkor tömeg lesz! akkor elindulhat valami!
a forradalom nem az égből pottyan! és nem konferencián beszélik meg! azt csinálják! kinn az utcán!

írtam, hogy az egyiptomi srác könyvét olvasom, aki Fb-on szervezte meg a forradalmat: ezért nem szabad lebecsülni ezt az eszközt sem! (és ezt nem csak mi tudjuk, persze); neki sem ment egyik napról a másikra… nem sok ezren vonultak ki feketében csendben imádkozni arccal a tenger felé úgy egyből… Silent Stand… nem tudom, hogy fordította a magyar sajtó és nincs időm utánanézni ennek sem… igen, mert kapkodok Kishantos és Pedagógus Kar között, egy Normafa vagy Horthy szobor, a romániai verespatakos aktivistával vagy egy tartósan beteg gyerek anyukájával folytatott levelezés között… és nem, nem félek attól hogy hiteltelenítem magam, mert nem, nem képzelem magamról azt, hogy én vagyok mindennek a megoldója és megmentője: azért nem törődöm azzal, hogy ki mit gondol rólam, mert nincs időm rá: annak, akinek lehetőséget teremtettem, hogy tegyen egy bármilyen kicsi de konkrét valamit Kishantosért, azzal, hogy létrehoztam a Kishantos Mindenhol eseményt, annak nem kell magyarázkodnom, és nekem ő a fontos! az, aki TENNI akar és nem az aki kifogásokat keres! ennyi.

én csak lehetőséget teremtek, nekem ez a dolgom, én ezt érzem, gondolom…
na most rajtatok a sor: mit csináltok ezzel a lehetőséggel?
én bejelentettem a rendőrségen, hogy ma, november 3-án ott leszünk a Deákon!
Te ott leszel?

ui. betettem a linket az eseményhez, mert jogos kritikát kaptam, hogy nem derül ki, hova, miért is hívok én itt bárkit! ide is kiteszem: https://www.facebook.com/events/1421643551386116/

Bátor(ító)k Klubja

Image

A Bátor(ító) Szülőkre gondoltam, Melinda posztja által inspirálva, amikor ezt a csoportot létrehoztam a fb-on, de közben rájöttem, hogy nem csak a szülők tudnak segíteni. Tudnak a nagyobb testvérek, tudnak az alternatív iskolákban dolgozó pedagógusok (persze, magán szinten), tud tulajdonképpen mindenki, aki akar. Mert segíteni kell.
Segíteni kell a pedagógusoknak, hogy érezzék, sokan vagyunk mellettük, mögöttük, akik támogatjuk fellázadásukat a jelenlegi elfogadhatatlan, őket emberi és szakmai mivoltukban megalázó és kiszolgáltató helyzetben, aminek természetes velejárója az, hogy féltjük a gyermekeinket, akiket pedig nyugodtan szeretnénk rájuk bízni tudni. De hát nem olyan időket élünk.
Olyan időket élünk, amikor létre kell hozni egy ilyen csoportot, amelyhez csatlakozva én be tudom jelenteni, hogy szívesen vállalom, hogy egy esetleges pedagógus sztrájk alatt segítek a dolgozó szülőknek. Tudom, hogy van erre valamilyen törvényi előírás, és tudom, hogy Mo.-n a sztrájk ügye valamiért mintha kizárólagosan a szakszervezetekhez lenne rendelve, de immár elég sok ideje várunk és nem történik semmi. Minden bizonnyal megvan az oka, többek között az is, hogy mi hagyjuk, hogy ne történjen semmi és mindig arra várunk, hogy majd a másik teszi meg az első lépést.
Nekem, mint olyan akit, mondhatni semmilyen szinten nem érint a közoktatás kálváriája, könnyű ugrálni, hiszen semmi vesztenivalóm. Hát akkor ugrálok. De nem tudom elmarasztalni azt a pedagógust, aki fél. Nem tudom azt gondolni, hogy majd attól fél kevésbé, hogy én értetlenkedek: hogyan lehet félni? Hát nem világos, hogy ha egyszerre sokan felállnak, ha egyszerre sokan merik becsapni az ajtót, ha egyszerre sokan állnak a kamera elé és mondják ki csak azt az egy mondatot, hogy: Bojkottálom a Nemzeti Pedagógus Kart, ha egyszerre többen, szakszervezetek és egyéb pártok és szervezetek támogatása nélkül csupán felelős állampolgárokként sztrájkba lépnek, mert ragaszkodnak ahhoz a hitükhöz, hogy mindennek ellenére demokráciában élünk, és nem tudják tovább tűrni emberileg és szakmailag azt a helyzetet, amibe akaratuk ellenére kényszerítették őket… Szóval, ha egyszerre sokan tiltakoznak, akkor nem lehet egyszerre ennyi embert kirúgni, megfenyíteni, megbüntetni stb… Ezt könnyű annak látni, aki nem viszi vásárra a bőrét. Például nekem.
Ezért leírom, de nem ezt akarom mondani a pedagógusoknak.
Hanem azt, hogy itt vagyok, segíteni szeretnék, mondjátok, mire van szükség, mit tehetek?
És ez a csoport azoknak szól, akikben ugyanezek a kérdések élnek.
A bátorság nem a félelem hiánya, hanem annak felismerése és leküzdése. Nem egyszer és mindenkorra, hanem nap mint nap, újra és újra.
Gyertek, Bátor és Bátorítani kívánó társaim, fogjunk össze! Érezzék mindazok, akiknek szükségük van ránk, hogy hálót tartunk köréjük, alájuk. Bizalom, szeretet és fény hálót az ostoba önkény sötétségében mindenki köré és alá, akinek szüksége van rá: a pedagógusnak, a kishantosi gazdáknak, a hajléktalannak, a mély-szegénységben élőknek, a ragyogó szemű cigánygyerekeknek, a tartósan beteg gyermeknek és családjának, az eszköztelen állatmentőnek… és még hosszan folytathatnám…
Mi vagyunk valamennyien mindezek és mi vagyunk azok, akik saját magunkat megmenthetjük. Ismerjük fel és ne féljünk a hatalmunktól. Rajtunk múlik és képesek vagyunk rá.