csak

szivárvánszín selyemszálak gubanca nem tudod kibogozni madárkarommá görbűlt fehér újjaiddal majd én ha ráfújok nem fáj nem sírok nincs semmi kérdések sem tudtam nem biztos semmi tudtam ki kell bontani akkor is ha kiderül el vannak szakadva nem kötnek már hozzá az ittléthez hozzám rég érzem hogy csak azok a felfele szálak lüktetnek pedig nem is igaz hiszen itt vagy megint és sírsz és nevetsz és bocsánatot kérsz miért
halott madárka feküdt a székeden szaga pontosan olyan mint amivel te ébredtél a kómából és órákig émelyegtem tőle nem értem hogyan neked mindig a madarak mondták meg hogy jövök hogy valaki meghal most elvitte a halálodat és minden csúnyaságot maradt a rejtély miért
260 csempekocka az intenzív osztály falán ebből 13 csak fél 25 karton pillangó spirálban sárga-feketék valaki szépnek akarta és akkor még azt hittem nem éred meg a 25-i születésnapodat bosszankodtam hogy számolom a csempét pedig szoroztam de akkor is idegesítő ahogyan tudtad hány lépcsőfok az ötödik emelet hány lépés a kisbolt hány napja halt meg ő hánykor mindig túl sok szám minek miért
25 nagy lépés a folyosó végében ablak-triptichon három szárny a középső kettévágva persze ajtó nekem viszont a látszólag egyértelmű kép állandó kettőssége miért
nem jut eszembe az “l” a hallelujah-ból így euritmia helyett inkább végtelenítve Cohen és fulladásig könnyek a fürdőkádban és mérges vagyok hogy sajnálom magam miért
nézem a fiatal orvosnő értetlenségét amikor nem vagyok hajlandó beszállni a közhelyek ringlispíljébe egyszerű kérdéseim fenyegetően rángatják alatta a szilárdnak remélt alapokat megijed szegény de nem vagyok hajlandó hazudni hogy megkíméljem hátha felébred és elkezd kérdezni miért
senki sem tudhatja senkinek az igazát senki se ítélkezzen a magunk igazát sem tudjuk csak keressük életfogytiglan miért
a fene egye meg milyen nehéz szeretni tényleg szabaddá szeretni elfogadni a dühöt a tehetetlenséget azt hogy skatulyák vannak és tabúk és van aki tudja hogyan kell élni és miért nem szabad meghalni és mennyit szabad gondolkodni és mennyit nem és inkább kapálni kellenne a kertben és ki mondja meg mi az őszinteség miért
mitől jobb kimondani látszólagos igazságot mert van aki úgy látja hogy látja mi tortént mert bizonyosságokban él és megkérdőjelezhetetlen materiális tudományos valóságokban és közben letagadni saját érzéseket kifogást találni a dűhrohamra és papírokat hozzámvágni miközben szívesebben inkább mást ami igazán fáj de nekem ez jobban és tudom hogy érthetetlen miért
a fene egye meg ezt a nagy megértést és belátást nem akarom csak sírni szeretnék úgy hogy valaki vigasztaljon de ezt valamiért nem lehet mert rég nincs anyám most jöttem rá hogy akkor vesztettem el amikor az ővé meghalt és persze biztosan nem így van de valami mégis és utána hiába mentem egyensúlyozni két világ közötti küszöbökön mindahányszor magamat kellett visszarántanom mert nem nyúlt utánam senki és tudom hogy ez így van rendjén de fáj és néha ki kellene ezt ordítani magamból hogy ne megint és nem azért mert kromozóma szinten van elbaszva ahogy a székely részeges rokon mondá vala hanem csak de miért
2014 nyarán elhagytak a szavak amik addig folyamatosan íródtak a fejemben akkor sem az volt a legnehezebb amikor kitátotta a száját az örökkévalóság amiből csak annyit láttam hogy képes vagyok itthagyni a gyerekeimet utána jött a pokol amikor éppen azt hittem valami megvilágosodott üdvözülést érdemeltem ki közben pedig francokat és most valahogy visszascempészödtek valami láthatatlan fájdalomérrendszerben csordogálva de miért
verbális exhibicionizmus valami szabadságérzet ha senki akkor mindenki vagy fordítva mindegy is miért
csak

Reklámok

2009-es levél, amikor még szalmából akartuk megépíteni az iskolánkat…

valahogy megint aktuálissá lett több, látszólag egymástól különálló “vonalon”, ez az írás… az iskolai közösségünkben sok új család van, akiknek már természetes, hogy áll a fenti épület, ahogyan nekünk, annak idején, 2008 nyarán, amikor Rómából ideköltöztünk természetes volt, hogy működik a Kékvölgy Waldorf Iskola: pontosan ezért jöttünk ide!

remélem, hogy nemsokára ezek az új családok össze akarnak majd fogni az építkezés második fázisához, amire eddig egy kis csoporttal csak sikertelen kísérletet tettünk…

remélem, hogy nemsokára új antropozófus orvosoknak és terapeutáknak természetes lesz, hogy van egy Terápiás Központ a város szívében, és sok családnak fontos referenciává válik  majd a Sophianum ezáltal az orvosi-terápiás szolgáltatása által, és persze, a programjaival, könyveivel, termékeivel…

it always seems impossible until it’s done!

de ehhez meg kell csinálni, és ez csak hittel és összefogással megy, amit folyamatosan kell legyen erőnk megújítani magunkban, egymásban, egymás felé… és mindezt a lehető leghiggadtabb tudatában annak, hogy egyre csak nehezebb lesz…

………………………………………………………

CSODÁT MOST!

„Egy szakadékot nem lehet két kis ugrásban átugrani.
Ne féljünk megtenni a nagy lépést, ha erre van szükség!”
David Lloyd George

Mosolyogva hallgatod, hogy a manók tették a slusszkulcsodat a gyapjútündér alá az évszak-asztalkára, befizeted a havi támogatást, az osztálypénzt, a zeneiskolai díjat, az epochatematikához elhalaszthatatlan kirándulást, hétvégén takarítod az osztálytermet, este képeslapot pingálsz, amit az ünnepségen árulsz és megveszel magadtól, próbálod az asztráltesteden kívül a fizikait is elhurcolni a szülői estekre, a nagyon fontos konferenciákra, megbeszélésekre, átrágod magad az iskolai-, az osztályos- , az önkéntes-csoportos lev-listák üzenethegyein, elolvasod a Futárt, megbeszéled a könyvelővel, a nagyikkal, a munkatársaiddal, a szomszéd macskájával, hogy támogassa, hogy
terjessze, hogy befizesse, hogy eljöjjön, és elhozza, hogy kölcsön-, de ha lehet, inkább örökbe adja, és, hab a tortán: a családi nyaralásra szánt pénzt és időt szalmabála-iskolaépítésre fordítod…

Normális vagy Te? Nem. Te egy Waldorf szülő vagy. Csodákra képes, hiszen minden csoda
mögött emberek vannak. Olyanok, mint mi. Akik hisznek valamiben, ami józan ésszel szinte megkísérelhetetlen, például önerőből iskolát építeni egy országos- és világ-válság kellős közepén.

Lehetséges ez? Amit eddig együtt elértünk azt mondatja velünk, hogy IGEN! LEHETSÉGES!

„Legnagyobb félelmünk nem az, hogy alkalmatlanok vagyunk. Legnagyobb félelmünk az,
hogy túlontúl erősek vagyunk. A fényességünk, nem pedig a sötétségünk az, ami leginkább
megrémít minket. Azt kérdezzük magunktól, ki vagyok én, hogy briliáns, rendkívüli,
tehetséges, nagyszerű legyek? Valójában az a kérdés: ki vagy te, hogy ne legyél az? Isten
gyermeke vagy. Ha alulbecsülöd magad, ha kicsiben játszol az nem szolgálja a világot.
Semmi felemelő nincs abban, ha összezsugorodsz, csak azért, hogy mások ne érezzék
magukat bizonytalanul melletted. Mindannyiunknak ragyognia kell, amint azt a gyermekek teszik. Azért születtünk, hogy kinyilvánítsuk Isten dicsőségét, amely bennünk van. Nemcsak néhányunkban, mindannyiunkban. És ahogy saját fényünket hagyjuk felragyogni, akaratlanul is hozzájárulunk ahhoz, hogy mások is ezt tegyék. Ahogy felszabadítjuk magunkat a saját félelmeinktől, puszta jelenlétünk másokat is felszabadít.”
Nelson Mandela; 1994 ENSZ Ünnepi Beszéde, írta Marianne Williamson

Tisztában vagyunk azzal, hogy ez az építkezés hatalmas teher a közösségnek de az az igazság, hogy nincs sok választásunk!
Az építkezésnél is nagyobb csoda kellene ahhoz, hogy a mostani épületbe beférjen a
szeptemberre várható 200 diák! Nem csak az alsós, az új épületbe kerülő gyerekeknek, szülőknek érdeke, hogy a pedagógiánkhoz, de elsősorban magukhoz a gyerekekhez és az őket kísérő tanárokhoz méltó helyet biztosítsunk az új és ennek köszönhetően a régi iskolaépületben is, hanem az egész közösségé.

Megnehezíti a helyzetet, de közben persze érthető, hogy sokan megkérdőjelezik a választott szalmabála-technológiát. Éppen ezért igyekszünk minél jobban megismertetni ennek a döntésnek a miértjét, a hátterét, az előnyeit. Kérjük, olvassátok el a mellékletet és feltétlenül gyertek el az április elsejei iskolagyűlésre, ahol minderről személyesen fogunk tudni beszélni tapasztalt szakértők bevonásával.De mégis: mit lehet még kérni, elvárni a már amúgy is túlterhelt, többszörösen lenyúzott szülői és tanári közösségtől? Honnan vegyünk még pénzt, időt, energiát?

Lehet, hogy a megoldáshoz most már arra van szükség, hogy, akár az iskolára megérett gyermek, mi is ki merjünk lépni a nagyvilágba. Ha bennünk szilárd az elhatározás, ha elszántan egységben állunk a terv mellett, akkor ezt úgy fogjuk tudni képviselni, olyan tűzzel és meggyőző erővel, hogy kívülről is megérkezik az a konkrét támogatás, amely nélkül valóban nincs hogyan megvalósítsuk az álmunkat. Ez jóval nagyobb léptékű vállalkozás, mint amilyen a telekvásárlás volt. Ott – nem először – bebizonyosodott, hogy milyen nagylelkű emberekkel gazdag ez a közösség. Hálás köszönet nekik! De most ennél is többre van szükség, és nem csak anyagilag. Annyi a tennivaló, annyiféleképpen lehet ezt a tervet támogatni, hogy minden bizonnyal mindannyian megtaláljuk azt a feladatot, amit örömmel vállalhatunk el. Kérünk benneteket, nézzétek meg a mellékelt feladatlistát (a feladatkörökhöz leírás is készült), vannak konkrét anyagszükségletek, amelyeken el
lehet gondolkozni, hogy honnan tudnánk a lehető legalacsonyabb áron (vagy adományként) beszerezni, felhívhatjuk régi barátainkat, hogy szalmajegyet vegyenek és akár áruljanak ők maguk is, elmehetünk rendezvényekre, ahol népszerűsíthetjük a tervünket és támogatókat nyerhetünk meg az ügyünknek és így tovább, és így tovább… Nem elsősorban a pénztárcánkat kell megnyissuk, persze, képmutatás lenne azt mondani, hogy arra nincs szükség, sőt! De legalább olyan fontos megnyitnunk a szívünket, hogy megfoganjon, felmelegedjen, erőre kapjon benne a gondolat, a vágy… a fantáziánkat, hogy kitaláljuk annak a módját, ahogyan hozzájárulhatunk a megvalósításhoz… a tetterőnket, hogy akarjuk odatenni magunkat: a tudásunkat és a két kezünk örömteli munkáját.

Egy építőjáték mottója: „Építkezve magunkat építjük!” Itt még ennél is többről van szó.
Öt hónap alatt megvalósítani ezt a tervet néha még nekünk is szinte csodának tűnik, de mi nagyon bízunk benne, hogy sikerül, és ha igen, akkor nem csak egy új épülettel lesz gazdagabb a gyermekeinkért létrehozott iskola… és mi.

Az új iskolaépületet a lehető legkörnyezetbarátabb technológiával és anyagokból, a lehető
legnagyobb mértékben a saját munkánkkal felépítve többet építünk az egészséges, melegen oltalmazó termeknél. Olyan falakat húzunk fel gyermekeink köré, amelyek inkább hidak egy szebb és emberhez méltóbb világ felé, melyet ők fognak tudni itt megálmodni, és amihez itt fognak erőt, tudásszomjat, tettvágyat és bizalmat meríteni.
Egy áldott helyzetben vagyunk, mert minden rajtunk múlik. Csak rajtunk. Itt és most.

a Csillagkör Kommunikációs Csoportjának nevében szeretettel,

Tóthfalusi Anna

Meghalt az Apám

évforduló…

Mert nem mindegy!

Eddig sem voltam angyalkáskép-küldő hangulatban.
Drukkoltam a tüntető diákoknak, mindenkinek, aki úgy akar ébredni, hogy tesz valamit és hajlandó észrevenni, hogy igenis neki kell.

Amikor az éjszakai vonaton Apámra gondoltam, mindarra, amit újságíróként, közéleti személyiségként (már amennyire ezt a szerepet vállalta) tett és arra is, amiről azt hiszem, úgy gondolta, hogy nem, vagy nem eléggé akkor is összekötődött bennem minden emlék a mostani napok eseményeivel.

15 hónap körházba be, kórházból ki… volt alkalmuk Édesanyámmal sok embersors nehéz pillanataiba akarva-akaratlanul bekapcsolódni.
Apám nem könnyen barátkozó, kritikus, igényes… És hát beteg volt, többször válságos állapotban került kórházba… Egy ilyen alkalommal ismerték meg Domnul Mihai-t (Mihály Urat), aki egy nagyon egyszerű ember volt, valahonnan vidékről. Az ő története kapcsán hallottam azt Apámtól, amire nem számítottam: hogy úgy érzi, ő nem ment el, nem tartott ki a végsőkig… Domnul Mihai egy őt ért igazságtalanság kapcsán küzdött teljesen esélytelenül, mindene ráment, de boldogan tudta mondani:…

View original post 521 további szó

Az adu, amiről még Chomsky sem tudott

ahogy közelednek a “választások” egyre többször jut eszembe…

Mert nem mindegy!

Image

“Az emberek agyát és figyelmét le kell foglalni másod- és harmadrangú problémákkal.
Ennek érdekében figyelmüket el kell vonni a valós és súlyos szociális gondokról, mégpedig olyan hírekkel, amelyek társadalmi jelentősége kicsi ugyan, de érzelmileg erősen megérintik őket.
Támaszkodjunk a bulvársajtóra, amely hű szolgánk lesz.”


És akkor gyorsan hozzáteszem azt, amit még Chomsky sem tudhatott ezelőtt 20 évvel: különösképpen támaszkodjunk a szociális médiákra, amelyek kitűnően szolgálják majd az érdekeinket!

Amióta megosztottam (a fent említett átkoson 😉 ) ezt a Chomsky tízparancsolatot kb mindennel kapcsolatosan eszembe jut egy-egy pontja.

Reggel azzal kezdtem, hogy szörnyülködve olvastam a kis biciklista srác történetét, akit megvertek… négyen!… Petíción gyűjtenek aláírásokat, hogy fokozott rendőri felügyeletet kérjenek a játszótérre az érthetően elkeseredett, felháborodott emberek, akik nyilván mélyen együtt éreznek a szegény kisfiúval és családjával.
Nekem viszont egyből bevillan a fenti idézet: igen, milyen jól is jön egy ilyen eset, milyen jól manipulálható az ember ha a…

View original post 681 további szó

Választások… ha

Image

Ha én magyar kormánypárt lennék, amelynek sikerült úgy gazdasági, mint politikai és erkölcsi szinten velejéig korrumpálni és megosztani az országot, és amely olyan választások előtt áll, ahol már a gyanúja sem merülhet fel az esélyegyenlőségnek és a tisztaságnak, tehát tuti a győzelem, akkor én fejvesztve rohannék olyan nagyhatalomnak eladni magam, amelyik a totális diktatúra felé vezető utamon hű társam és támaszom lesz.

Ha én magyar ellenzéki párt lennék, nem akarnám egy istenért sem megnyerni a választásokat, mert ha valami csoda folytán és minden beépített csalás és trükk ellenére mégis, akkor a fejemre dőlne az egész rettenet, amit fennemlített szíveskedett véghezvinni.

Ha én magyar nép lennék, akkor elgondolkodnék talán azon, hogy nem kéne-e megpróbálni kiszállni a történelmileg berögzült játszmákból még mielőtt vérbe, vagy radioaktív sugárzásba kerülne.

De én egyik sem vagyok.

Olyannyira nem, hogy még csak utána sem néztem rendesen, és eddig meg voltam győződve, hogy valóban csak politikai pártok jelentkezhetnek a választásokon, mert minden mást szokásukhoz híven kicsináltak, most meg pénzelik a kispártocskák születését, hogy még jobban szétcincálják az ellenzéki összefogást (hogy enyhe túlzással, de dicsőítőn nevezzük „azt”).

Tehát annyiban maradtam magammal, hogy az a dolgom, hogy úton-útfélén mondjam ahogy tudom, akinek tudom, hogy abba kéne már hagyni ezt a fúj-politikázást, abba a másikra mutogatást, leszállni kicsit arról a magas civil lóról és feltűrni az ingujjat, merni belenyúlni a darázsfészekbe, a tűzbe és igen, még a mocsokba is, ne féltsük már annyira magunkat, lépjünk túl az árnyékunkon, a sértődékeny apolitikus öntudatunkon, ne ámítsuk magunkat, hogy más tehet róla, mert ez legalább akkora hipnózis, mint a rezsicsökkentés. Tessék összefogni, megtanulni vitatkozni, egyeztetni, odafigyelni a másikra, együtt-érezni, -gondolkodni és -cselekedni úgy igazán, úgy igazul. Mert hogy akkor talán sikerül kivajúdnunk magunkból az igazi alternatívát, amit, ha már végre elég rossz lesz (nem, még mindig úgy néz ki, hogy nem eléggé az), fel tudunk vállalni és kínálni: bátran és bizalommal.

Na de aztán mégis kiderült, hogy el lehetne ezt már most is kezdeni. Persze, vajmi kevés siker-garanciával. De aki garanciákról akar olvasni, az keressen valami mást, biztosítás-ügynöki blogot, vagy közmédiát…

Mert hogy lehet kérem indulni független jelöltként. Ezt Ti persze tudtátok és azt mondjátok, hogy na és? Totál képtelenség, ráadásul megint csak hasznos szavazatokat visz el az ellenzéktől… Nyilván, kell egy adag naivitás és talán őrültség is, hogy ezt valós alternatívának gondolja az ember, de én teszek egy egyelőre nem kellően megalapozott kísérletet.

És azt mondom:

Ha mernénk hinni abban, amiről beszélünk, akkor nem azon sajnálkoznánk, hogy nincs alternatíva, meg hogy ez az ellenzék úgy jön, mintha menne, hanem azon dolgoznánk, hogy a hitelesen működő civil szervezetekből független képviselőjelöltek jelentkezzenek az áprilisi választásokra.

Ha komolyan gondolnánk, hogy nem az kellene most fontos legyen, hogy jobb vagy bal, hanem hogy vannak súlyos problémák, amelyek megoldására pártpolitikai érdeken felülálló, komoly szakértelemre van szükség, akkor ezt a szakértelmet próbálnánk döntéspozícióba hozni.

Ha bíznánk annyira önmagunkban, hogy a másikban is bízni tudjunk, akkor rég össze kellett volna jönnie egy országos civil platformnak, ami a független képviselők háttérszervezeteként erős tárgyalási pozíciót biztosítana minden párttal, illetve koalícióval szemben.

Ha lenne bátorságunk személyes felelősséget vállalni, akkor nem csak beszélnénk arról, hogy be kellene vezetni a részvételi demokráciát, hanem magunkon keresztül, személyes fellépésünkkel és szerepvállalásunkkal vezetnénk azt be, a képviseleti demokrácia valós kontrolljaként.

Folytatható, de minek? 

Van itt ez a pénz-ügy. Egy millió meg sok millió. Jelöltnek, szervezetnek… Szerintem ez lehetne az aduász: a legeslegjobb alkalom bebizonyítani, hogy egy ilyen fellépés teljesen más alapokra helyezkedik, mint minden eddigi pártos vagy eddigi független.

Ha én egy civil szervezet jelöltjeként indulnék, nem fogadnék el egy forintot sem ettől a kormánytól. Azt mondjátok, hogy akkor hogy kampányolok? Szerintem megoldom, pontosabban: megoldjuk. Mert ha a szervezetem, és az általam képviselni kívánt emberek hisznek bennem, akkor támogatni fognak. Még pénzzel is. De sok másféleképpen is lehet: ez egy új korszak, új eszközökkel és – ne felejtsük el – a hagyományosak úgyis el vannak eleve csalva!1

Ha egy valós civil platform állna össze, be tudna vonzani annyi kreativitást, pénz- és erőforrást, hogy kompenzálja a „kihagyott” finanszírozást és ezzel szerintem olyan erkölcsi bizonyítványt állítana ki magáról, ami sok embert minimum elgondolkodtatna.

És folytatom a pénz vonalat.

Aki képviselő akar lenni, az ugyebár szolgálni akarja az embereket, az ügyet, amiben hisz, az országát? Ha ez így van, akkor miért kellene a képviselőség különös anyagi haszonnal járjon? Miért elégszünk meg azzal, hogy lájkolgatjuk José Mujicat, akit a világ legszegényebb elnökének tartanak, mert az uruguayi átlagkereset feletti jövedelmét karitatív célokra fordítja? Miért nem várjuk ezt el a magyar képviselőktől is, illetve, ha mi, civilek indulnánk, miért ne szögeznénk ezt eleve le? Addig is, amíg nem sikerül megváltoztatni az általános bérezést, a független civil jelölt keresetének minimum 50%-t átadja a saját szervezetének, amely természetesen, ezzel nyilvánosan elszámol. Tudom, hogy működik, mégpedig személyes tapasztalatból, igaz, csak közvetve, azaz mint képviselő-feleség (Olaszországban).

És ha már megemlítettem az elszámolást: amikor a technika ott tart, ahol, tehát minden eszköz rendelkezésünkre áll ahhoz, hogy valóban átláthatóvá legyen téve minden költségvetés, és hogy a részvételi demokráciáról tényleg ne csak Svájcról szóló posztokban dumáljunk, hogy van az, hogy kimerülünk a korrupció elleni tiltakozásban ahelyett, hogy követelnénk azon kontrollok bevezetését, amelyek ezt eleve megakadályozzák?

Na szóval.

Nem, nem lóg bele, mert már rég nyakig benne vagyunk.

Nem tudom, bár hiszek a csodákban, hogy másfél hónap alatt fel lehet-e ébreszteni 2.999.998 szavazót ebben az országban és főleg azt nem, hogy az ébresztőket fel lehet-e ébreszteni, hogy igen, már most, és igen, pont Te, és igen: függetlenül, közösen..

Azt viszont hiszem, hogy el kell kezdeni. Itt, ebben a beteg országban és az egész régióban. És ott is: függetlenül, közösen.

Mert igaz változást csak így választhatunk. És csak mi.

 

 

1 Gyorsan leszögezem, hogy mivel összesen pár hónapja pörgök a civil politizálás hazai színpadán, nem gondolom megalapozottnak azt, hogy én jelöltessem magam, de sok olyan civil aktivistát ismerek, akiket viszont szívesen támogatnék, mert hitelesen és felkészülten tudnák érvényesíteni az általuk képviselt emberek, ügyek érdekét. Az írásban továbbra is elő fog fordulni az egyes szám, első személy, mert ezt a kultúrát szeretném erősíteni.

 

ennyi ma

Image

nincs többé üvegbeváltás
szelektív lett a megváltás

öltönyre nem csöppenhet könny
egyen-nyomor, egyen-közöny

egyen-ellenségeskedés
csak az egyen, kinek jut kés,

hogy hátulról mellbe szúrhassa
majd törvénybe foglalhassa

a felelős az mindig más
s mindenhol képmutatás

nincs értelme, nincs választás
csak csalás, lopás, ámítás

mi nem tehetünk semmi mást
néha némi meglájkolást

civil ki oly öntudatos
hogy szóba se áll csak osztályoz

csak az igaz, amiért én
ne gondolkodj a miértjén

azzal nem lehet, ezt nem szabad
ennek nevéhez szín tapad

nem kell itt fentről elnyomás
önműködő a bomlasztás

oltárkőre sem eshet könny
egyen-nyomor, egyen-közöny

Az emberiség kiirtása az emberség kiirtásával kezdődik

Image

Nem értek az atomerőművekhez és nem is akarok.

Nem értek a génmódosításhoz és nem is akarok.

Nem értek a cianidos aranybányászati technológiához és nem is akarok.

Hogy csak az úgynevezett környezetvédelmi körnél maradjunk.

Sok sok további témához sem értek és nem is akarok, sőt nem is gondolom, hogy dolgom lenne érteni ezekhez.

Ettől még anyaként, felelős állam- és világpolgárként meggyőződésem, hogy mégis VAN közöm mindehhez és tehát dolgom, azaz tennivalóm is.

Miért?

Bukarestben, 67ben született többedik generációs értelmiségi magyar (kicsit zsidó, kicsit román, kicsit székely és ki tudja még mi) mivoltomból azt hiszem, valami külön érzék következik a szabadságvesztés és az árulás iránt.

Nincs nap, hogy egy éppen aktuális hír ne juttatná eszembe Benjamin Franklint, aki szerint: „Aki az alapvető szabadságát az átmeneti biztonságért feladja, az nem érdemel se szabadságot, se biztonságot.”

Nincs nap, hogy ne olvasnék bátor, szókimondó, szakmailag megalapozott, és ráadásul még szellemesen, jól megírt rendszerkritikát.

Nincs nap, hogy ne csodálkoznék el azon, hogy ha a fb.on ennyien gondolkodunk és nyilatkozunk így, akkor mégis hogy történhet meg mindez szintén velünk a „való világban”?

Nincs nap, hogy ne szorulna össze bennem a lélek és ne fuldokolna a hitem attól a hangnemtől amivel a különböző nemes célokért kiálló jó emberek egymáshoz szólnak (vagy egymást leteremtik), és attól a destruktív hozzáállástól, amivel egy népes tábor szinte nemzeti sportágat csinált már abból, hogy minden kezdeményezést megmételyezzen a feleslegesség, az idétlenség, a beépített sikertelenség gyanújával, a menőnek szánt (számító?) gúnnyal… hogy a közömbösséget most ne is említsem, mert azt csak egy egyre terjedő, mindent elnyelő fekete lyuk formájában lehetne talán ábrázolni.

Amikor egy ország egész fiatal generációját teszik tönkre a „köznevelési törvény” fedőnevű hadművelettel, és egyáltalán az egész oktatási politikával, megfosztva a gyerekeket, a fiatalokat, a családokat és a pedagógusokat a szabadságuktól, emberi és szakmai méltóságuktól, döntési joguktól, rendőri és gyámsági felügyelet alá helyezve gyermeket, felnőttet egyaránt…

Amikor egy ország és tulajdonképpen az egész világ történelmét hamisítják rezzenéstelenül, kihasználva egy tudatlanságban tartott réteg félrevezethető patriotizmusát és ellenségeskedésbe, faji gyűlöletbe terelve olyanokat is, akik eredetileg nem erre gondolták fordítani egy gyökeres változási iránti elszántságukat…

Amikor egy miniszterelnök titkos egyezséget ír alá, minden demokratikus intézmény és szabály megkerülésével, és azt puccsszerűen legitimáltatja is, úgy, hogy ő maga elegánsan részt sem vesz magán az ország, a demokrácia újabb kivégzésén…

Amikor teszi ezt úgy, hogy pontról pontra meghazudtolja 25 évvel ezelőtti önmagát, megépítve annak a rendszernek a frissített változatát, aminek állítólagos leküzdése őt hatalomhoz juttatta…

Amikor egyre több ember sodródik a mély-szegénységbe és válik kiszolgáltatottá és büntethetővé mert nap mint nap ezrével potyognak ki azokon a hatalmas lyukakon, melyek a társadalmi hálón keletkeznek azáltal, hogy embertelen és szakszerűtlen ad-hoc törvénykezés pilléreihez feszítik ki (vagy be)…

Amikor napnál világosabban elő van készítve, hogy a nemsokára esedékes, tulajdonképpen nem is legitim de azért mégis némi megváltási reménnyel kecsegtető politikai választásokat el lehessen csalni…

És amikor az aktív, a mindezt látó és kritizáló csoportok és egyének nem tudnak összefogni és olyan erővel kiállni mindez ellen, hogy még az eleve elvesztett választásig se keljen eljutni…

Mert sokkal fontosabb, ami szétválaszt, mint ami összeköt…

Mert a civil félti a civilségét a politikus meg a politikusságát

Mert a „többségben” lakozó sötétség és megtévesztettség ezt eleve reménytelenné teszi…

Mert nincs hiteles alternatíva…

Mert mindenki más korrupt…

Mert mindenki más hazudik…

Mert mindenki más lop…

Mert mindenki más fél…

Mert senki sem bízik…

Mert mindenki más tehet róla…

Mert tulajdonképpen mindegy…

Mert…

Ha ezt elfogadjuk, ha ebbe belenyugszunk

akkor elárultuk az emberségünket

szépen, szisztematikusan kiirtottuk magunkból és hagytuk, hogy gyermekeinkből is kiirtsák

emberség nélkül pedig halálra van ítélve az emberiség is

csupán idő kérdése

tulajdonképpen tök mindegy:

épüljön csak fel PAKS2!

 

ui. de ha Te sem akarod hagyni, akkor kérlek, add tovább ezt az írás és főleg írd alá és terjeszd ezt a petíciót!