2009-es levél, amikor még szalmából akartuk megépíteni az iskolánkat…

valahogy megint aktuálissá lett több, látszólag egymástól különálló “vonalon”, ez az írás… az iskolai közösségünkben sok új család van, akiknek már természetes, hogy áll a fenti épület, ahogyan nekünk, annak idején, 2008 nyarán, amikor Rómából ideköltöztünk természetes volt, hogy működik a Kékvölgy Waldorf Iskola: pontosan ezért jöttünk ide!

remélem, hogy nemsokára ezek az új családok össze akarnak majd fogni az építkezés második fázisához, amire eddig egy kis csoporttal csak sikertelen kísérletet tettünk…

remélem, hogy nemsokára új antropozófus orvosoknak és terapeutáknak természetes lesz, hogy van egy Terápiás Központ a város szívében, és sok családnak fontos referenciává válik  majd a Sophianum ezáltal az orvosi-terápiás szolgáltatása által, és persze, a programjaival, könyveivel, termékeivel…

it always seems impossible until it’s done!

de ehhez meg kell csinálni, és ez csak hittel és összefogással megy, amit folyamatosan kell legyen erőnk megújítani magunkban, egymásban, egymás felé… és mindezt a lehető leghiggadtabb tudatában annak, hogy egyre csak nehezebb lesz…

………………………………………………………

CSODÁT MOST!

„Egy szakadékot nem lehet két kis ugrásban átugrani.
Ne féljünk megtenni a nagy lépést, ha erre van szükség!”
David Lloyd George

Mosolyogva hallgatod, hogy a manók tették a slusszkulcsodat a gyapjútündér alá az évszak-asztalkára, befizeted a havi támogatást, az osztálypénzt, a zeneiskolai díjat, az epochatematikához elhalaszthatatlan kirándulást, hétvégén takarítod az osztálytermet, este képeslapot pingálsz, amit az ünnepségen árulsz és megveszel magadtól, próbálod az asztráltesteden kívül a fizikait is elhurcolni a szülői estekre, a nagyon fontos konferenciákra, megbeszélésekre, átrágod magad az iskolai-, az osztályos- , az önkéntes-csoportos lev-listák üzenethegyein, elolvasod a Futárt, megbeszéled a könyvelővel, a nagyikkal, a munkatársaiddal, a szomszéd macskájával, hogy támogassa, hogy
terjessze, hogy befizesse, hogy eljöjjön, és elhozza, hogy kölcsön-, de ha lehet, inkább örökbe adja, és, hab a tortán: a családi nyaralásra szánt pénzt és időt szalmabála-iskolaépítésre fordítod…

Normális vagy Te? Nem. Te egy Waldorf szülő vagy. Csodákra képes, hiszen minden csoda
mögött emberek vannak. Olyanok, mint mi. Akik hisznek valamiben, ami józan ésszel szinte megkísérelhetetlen, például önerőből iskolát építeni egy országos- és világ-válság kellős közepén.

Lehetséges ez? Amit eddig együtt elértünk azt mondatja velünk, hogy IGEN! LEHETSÉGES!

„Legnagyobb félelmünk nem az, hogy alkalmatlanok vagyunk. Legnagyobb félelmünk az,
hogy túlontúl erősek vagyunk. A fényességünk, nem pedig a sötétségünk az, ami leginkább
megrémít minket. Azt kérdezzük magunktól, ki vagyok én, hogy briliáns, rendkívüli,
tehetséges, nagyszerű legyek? Valójában az a kérdés: ki vagy te, hogy ne legyél az? Isten
gyermeke vagy. Ha alulbecsülöd magad, ha kicsiben játszol az nem szolgálja a világot.
Semmi felemelő nincs abban, ha összezsugorodsz, csak azért, hogy mások ne érezzék
magukat bizonytalanul melletted. Mindannyiunknak ragyognia kell, amint azt a gyermekek teszik. Azért születtünk, hogy kinyilvánítsuk Isten dicsőségét, amely bennünk van. Nemcsak néhányunkban, mindannyiunkban. És ahogy saját fényünket hagyjuk felragyogni, akaratlanul is hozzájárulunk ahhoz, hogy mások is ezt tegyék. Ahogy felszabadítjuk magunkat a saját félelmeinktől, puszta jelenlétünk másokat is felszabadít.”
Nelson Mandela; 1994 ENSZ Ünnepi Beszéde, írta Marianne Williamson

Tisztában vagyunk azzal, hogy ez az építkezés hatalmas teher a közösségnek de az az igazság, hogy nincs sok választásunk!
Az építkezésnél is nagyobb csoda kellene ahhoz, hogy a mostani épületbe beférjen a
szeptemberre várható 200 diák! Nem csak az alsós, az új épületbe kerülő gyerekeknek, szülőknek érdeke, hogy a pedagógiánkhoz, de elsősorban magukhoz a gyerekekhez és az őket kísérő tanárokhoz méltó helyet biztosítsunk az új és ennek köszönhetően a régi iskolaépületben is, hanem az egész közösségé.

Megnehezíti a helyzetet, de közben persze érthető, hogy sokan megkérdőjelezik a választott szalmabála-technológiát. Éppen ezért igyekszünk minél jobban megismertetni ennek a döntésnek a miértjét, a hátterét, az előnyeit. Kérjük, olvassátok el a mellékletet és feltétlenül gyertek el az április elsejei iskolagyűlésre, ahol minderről személyesen fogunk tudni beszélni tapasztalt szakértők bevonásával.De mégis: mit lehet még kérni, elvárni a már amúgy is túlterhelt, többszörösen lenyúzott szülői és tanári közösségtől? Honnan vegyünk még pénzt, időt, energiát?

Lehet, hogy a megoldáshoz most már arra van szükség, hogy, akár az iskolára megérett gyermek, mi is ki merjünk lépni a nagyvilágba. Ha bennünk szilárd az elhatározás, ha elszántan egységben állunk a terv mellett, akkor ezt úgy fogjuk tudni képviselni, olyan tűzzel és meggyőző erővel, hogy kívülről is megérkezik az a konkrét támogatás, amely nélkül valóban nincs hogyan megvalósítsuk az álmunkat. Ez jóval nagyobb léptékű vállalkozás, mint amilyen a telekvásárlás volt. Ott – nem először – bebizonyosodott, hogy milyen nagylelkű emberekkel gazdag ez a közösség. Hálás köszönet nekik! De most ennél is többre van szükség, és nem csak anyagilag. Annyi a tennivaló, annyiféleképpen lehet ezt a tervet támogatni, hogy minden bizonnyal mindannyian megtaláljuk azt a feladatot, amit örömmel vállalhatunk el. Kérünk benneteket, nézzétek meg a mellékelt feladatlistát (a feladatkörökhöz leírás is készült), vannak konkrét anyagszükségletek, amelyeken el
lehet gondolkozni, hogy honnan tudnánk a lehető legalacsonyabb áron (vagy adományként) beszerezni, felhívhatjuk régi barátainkat, hogy szalmajegyet vegyenek és akár áruljanak ők maguk is, elmehetünk rendezvényekre, ahol népszerűsíthetjük a tervünket és támogatókat nyerhetünk meg az ügyünknek és így tovább, és így tovább… Nem elsősorban a pénztárcánkat kell megnyissuk, persze, képmutatás lenne azt mondani, hogy arra nincs szükség, sőt! De legalább olyan fontos megnyitnunk a szívünket, hogy megfoganjon, felmelegedjen, erőre kapjon benne a gondolat, a vágy… a fantáziánkat, hogy kitaláljuk annak a módját, ahogyan hozzájárulhatunk a megvalósításhoz… a tetterőnket, hogy akarjuk odatenni magunkat: a tudásunkat és a két kezünk örömteli munkáját.

Egy építőjáték mottója: „Építkezve magunkat építjük!” Itt még ennél is többről van szó.
Öt hónap alatt megvalósítani ezt a tervet néha még nekünk is szinte csodának tűnik, de mi nagyon bízunk benne, hogy sikerül, és ha igen, akkor nem csak egy új épülettel lesz gazdagabb a gyermekeinkért létrehozott iskola… és mi.

Az új iskolaépületet a lehető legkörnyezetbarátabb technológiával és anyagokból, a lehető
legnagyobb mértékben a saját munkánkkal felépítve többet építünk az egészséges, melegen oltalmazó termeknél. Olyan falakat húzunk fel gyermekeink köré, amelyek inkább hidak egy szebb és emberhez méltóbb világ felé, melyet ők fognak tudni itt megálmodni, és amihez itt fognak erőt, tudásszomjat, tettvágyat és bizalmat meríteni.
Egy áldott helyzetben vagyunk, mert minden rajtunk múlik. Csak rajtunk. Itt és most.

a Csillagkör Kommunikációs Csoportjának nevében szeretettel,

Tóthfalusi Anna

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s