Nem így

Image

Verte. Nem tudta nem verni. Imádta. Nem tudta nem imádni. Imádta és verte. Nincs de. Más a feleségével teszi. Ő az anyjával. Amikor kijózanodott és meglátta az aszott öregasszonyon az elmúlt este nyomait szótlanul nyúlt az üvegért. Marta. Hadd marja. Inkább a szesz. Jobb lett volna megházasodni. Mégiscsak jobb ha az ember a feleségét üti agyon. Arra lehet magyarázatot találni és az még talán védekezni is próbál. Nem úgy mint az anyja. Miért nem üt vissza? Miért nem kiált segítségért? Miért nem menekül? Mit remél elérni? Nincs remény. Soha nem is volt. Ennek a térképről lecsúszott, a történelemből is kimaradt falucskának a poros utcáira, hiába harangozik ő minden hajnalban, úgysem néz az Isten. És hiába szavalja magában vég nélkül az anyja Petőfit és József Attilát, hogy csodájára járnak. Minek? A csikkről rágyújt a következő szálra, majd ledobja. Hogy a fenében nem lobbant még egyszer sem lángra ez a sok forgács körülötte? Jót tenne az a tűz. Fázik. Mindig. Ezért is volt neki mindegy, hogy elvállalja a hajnali harangozást. Alig alszik pár órát. Azt is rosszul. Egyszer ezzel próbált magyarázkodni az anyjánál vagy inkább maga előtt. Amikor még szükségét érezte. Az öregasszony meg hogy megmutassa, hogy ő olyankor már rég fenn van elkezdte kapcsolgatni a villanyt a tornácon a harang ritmusára. És kacagott. És sírt. Nem szidta. Soha. Miért nem? És miért igen? Miért szülte őt erre a mocskos nyomorult világra? Minek? Ki kérte rá? És még azt a sok többit is, akivel nem lehetett mit tenni, családokhoz kellett elhelyezni, hogy utána lelki nyomorékként utálják magukat egy életen keresztül mert nem kellettek annak, aki a világra szülte őket? Miért? Na ez a baj az asszonynéppel. Lehet, hogy ezért kell őket verni. Hol az az üveg? Ejnye. Ez kiborult? Hiszen most nyitotta meg. “Tessék! Jöjjön bé!” kiáltja. Alig jön ki a szó a torkán. Hány napja nem is beszélt? Nyikordul a műhely ajtaja. Az unokahúga remegve megáll a küszöbön és csak nézi. Na mit bámul ez is? Megjött a nagyvilágból és egyből kikészül, hogy lát pár lila foltot a nagyanyja karján? Most pont olyan a tekintete akár az anyjáé. Az a csendes kétségbeesés, ami kiolt minden fényt. Rohadt hideg van itt. Még a cigi is kialszik. Na, mondja már, hordja őt le vagy gyújtsa rá a műhelyt, vitesse el a milicistával, legyen már valami. Istenem, ez is csak egy asszonyfajta. Nem tudnak ezek csinálni semmit. Ő sem. Ezért kell inni. Elégetni belülről ha már kinn nem gyullad meg. Megsajnálja.
“Tudod?” szólal meg rekedt-csendesen… “Azt hiszem, ez itt nálunk kromoszóma szinten van elbaszva… Úgy…”

A lány becsapta maga után az ajtót. Az anyja tudta, hogy a néma csend most éppen ezerrel szakítja szét a dobhártyáját. Jobb volt régen fülhallgató nélkül. Jobb ilyen konkrétan megnevezhető dolgokért összeveszni: ne bömböltesd már azt a zenét, megőrülök. Megőrülsz te a zene nélkül is. Ezt csinálod nap mint nap és még úgy is teszel, mintha örülnél neki. Nyomor! Én ilyet nem akarok, ebből nem kérek és még azelőtt el fogok innen menekülni, mielőtt még túl késő és valahogy belém ivódik ez a szörnyűség. Imprinting. Ja. Jöhet a duma arról, hogy a párkapcsolat az tudatos munka és erőfeszítés, igyekvés stb. Röhej. Persze, értem én, hogy valahogy ki kell magyarázni azt, ami nem megy, soha sem ment, vagy nem úgy, és közben úgy teszel, mintha igen, és te választod és akarod és nem akarsz még egyszer megfutamodni, az első alkalomkor kellett volna meggondolni talán jobban, de akkor még nem voltál ilyen okos és nagy önismeretű. Hányhatnékom van tőle, tőled, az egésztől, de hiába, mert azt is jól elörököltem, hogy ne tudjak hányni és akkor bennem az egész emészthetetlen valóság, amivel te felnőtt létedre nem tudsz mit kezdeni és azt várod el tőlem, hogy én bezzeg majd igen és még hálás  is legyek, hogy ilyen nagyra becsülsz, közben meg csak a magad fájdalmára figyelsz meg azokéra, akik biztonságos távolságban vannak, nem láthatják, hogy te is milyen jól csinálod az egész önámítós, menekülős bulit. Na ebből hagyj ki léci engem az elkövetkező pár rundra. Annál már abszolút minden jobb, minthogy az ember azt lássa, hogyan tömi magát az anyja felváltva felesleges illúziókkal meg a családi vacsora összes maradékával, hogy próbál kiöltözni és tetszeni annak, aki erre már rég nem kíváncsi és ezt mindenki látja az egy darab konkrétan érintetten kívül, mert az totál belefeledkezett az ideg-összeroppanás szélén való egyensúlyozásba.
Üvölteni rég nincs már kedve. Lehet, hogy már a zenét is inkább csak azért bömbölteti mert ezt írja a szakirodalom a kamaszokról? Jaj, csak olyan ne legyen mint az anyja, aki a kis-tesóit megszégyenítő hisztik és a drámai kétségbeesések közepette az éppen legaktuálisabb önfejlesztési technikákat igyekszik alkalmazni vagy ráerőszakolni arra valóságra, amihez különben semmi köze. Szánalmas. Bármi, bárhol, bárkivel csak ez ne! Így ne!

A fiú kivörösödött kezeiben feszengve szorongatta a csokibonbonos dobozt és a rózsát.
Az asszony kicsit lelassított, amint elment mellette. Mosolyogva visszanézett. A fiú észrevette és zavarában szinte belesimult a járda-melletti bokorba. Az asszony érezte feszülő arcizmain, hogy erőltetett a mosolya. Igen, kedves, megható látvány de neki mégis a fájdalom valósabb: érzi, hogy valami hideg görcs rándítja össze a gyomrát, mellkasát… Napfonat!? Hol van már az a Nap? Miért fáj ennyire a felismerés, hogy rá már soha sem vár egy szál rózsa és egy, a várakozásban összegyűrt papírú bonbon-doboz?
És csak azért mert ő egy ilyen hülye, hogy nem nőtt ki a mesékből… Hogy is mondták a gyerekek tegnap este? Van Meseország, ahol a mesék laknak, és ha valaki egyet kitalál, akkor az (a mese) odaszületik, és van Tündérország, ahol történnek az álmok… Úgy látszik, ő valahol a kettő között kóvályog lassan ötvenévesen is…
A barátnőjének elege lett és kipróbálta. Tényleg ennyire nem érdekes már? És lett újra izgatottság és rózsaszál meg minden, de nem irigyli azt az idegességet. A múltkor is látta, amint az iskola parkolójában igyekezett eltüntetni magáról az idegen szagokat: rágó, kölni, meglepetés csoki-tojás, amit addig sosem vett a biokaján nevelt gyerekeinek…
Szóval nem, ez nem neki való… Ő az a maradi hülye, aki a férjétől remélné 20 év után is az izgalmat, a titkot, a meglepetést, és teszi ezt, mármint a remélést majdhogynem az elejétől fogva… Hiába. Jó pár évig kitartott az a magyarázat, amit olyan jól kifundált egyszer, egy nagyon mély lyuk fenekén. Azt mondta magának, hogy ha egy családban a férfi az anyagi stabilitásért felelős, ő viszi a fizikai megélhetés összes terhét (vagy legalábbis meg van róla győződve, hogy csak ő viszi, ami, a végeredmény szempontjából sajnos ugyanaz), akkor a nőnek kell vállalni a lelki részét: tehát az érzelmi meg (vagy legalább túl) -élés, az ő feladata… De egyre nevetségesebbnek érzi már egy ideje magát.
Ahogy a mozgólépőcsőn mellette elsikló emberek arcába néz megint csak összerándul valami benne és ott az az ismerős zsibbadás a lapockái között. Hány embernek van itt bármi köze a boldogsághoz? Érzelmi túlélés? Kinek van még erre ideje, ereje?
Sok évvel ezelőtt, amikor a háború miatt átjött, a férje imádta mindenért, ami a nem magyar magyarságáról szolt. Most ezek is, mint annyi minden más irritálja, dühíti. Persze, nem mondja. De az asszony akkor is érzi az elégedetlenséget, a ki nem mondott kritikát, amikor háttal fordulva vajas kenyeret ken a reggelihez. Túl sok. A vaj. Az érzés. Az elvárás. Benne, rajta. Minden. Túl sok. Idegesítő. Szinte folyamatosan.
Fémszag. A rúd, amiben kapaszkodik hideg és fémszagú. Meg kellett volna tanulni vezetni. Nem ment. Az sem. Félt. Mennyi félelem van benne! És közben mennyi bátorság. Vagy vakmerőség? Már majdnem elkezdte megint sorolni magának apróbb és nagyobb hőstetteit, igen, olyanok is voltak, de egyből leintette magát. Átvette a férjének azt a rezzenéstelen arccal és szavak nélkül is oly világosan kifejezett semmibevevését és maga ellen fordítja. Ez már színtiszta narcisztikus mazochizmus! Őrültség. “Megtagadott hited lett börtönöm bilincse…” írta neki egyszer. Persze, hiába. Csak ő emlékszik rá. És akkor? Akkor mi van?

Nem így képzelte el. Nem ilyen életet, nem ilyen szerelmet, nem ilyen munkát, és legfőképpen nem ilyen önmagát. Se anyaként, se társként, se semmiként. Ugye ezt nevezik kudarcnak? Kicsit túl hosszan kapaszkodott a gyerekkorában nyakába akasztott sorskegyeltje illúzióba? Akár a rúdba itt, a HÉV-en. Szúrós fémszagú lett a keze. Szürke és hideg. A lelke.
Leszáll. Nem jó megállónál. Nem itt kellett volna. De nem most, hanem akkor, 21 éve.
Az ajtók záródnak.
Nem. Már rég bezárultak. És ő kinn maradt. Sok sok éve, hogy kinn vagy a hideg sötétben és a fényt csak hazudja magának.
Milyen párhuzamosak ezek a sínek! Fémszag.
Hirtelen feldübörög mégis a fény.
Nem így képzelte.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s