Nincs háború, nincs béke… van facebook

Image
… és van sötétség. Egyre sűrűbb. És persze, mint minden sötétségben, tisztán világító fények is vannak. Egy aprócska gyertyaláng is meglátszik ha valahol egy remegő kéz meggyújtja és látszik egy-egy nagyobb máglya de aztán mégsem… Ha nem érnek össze, ha nem szövődnek fényhálóvá elnyeli és megdermeszti őket a ragacsos sötétség.

Nincs háború és nincs béke de (mert?) van facebook és ez nagyon jó és nagyon rossz egyszerre mert ebbe is olyan könnyű beragadni.
Kivittük a virtuális térbe az életünket gyermekeink fényképétől a rendszerszidásig mindent. Hirtelen elképesztő mélyen tudjuk megérinteni egymást a következménynélküliség mámorában, szókimondónak és szellemesnek fedezzük fel magunkat, örömködünk bátor megosztásainkon és észre sem vesszük, hogy szánalmasan kihúzzuk magunk alól a realitás szilárd talaját, szózuhataggal oltjuk saját tüzünket, amit csak virtuálban lobogtatunk.

Az ókori cirkuszba már magunk vonulunk be dalolva, függőségek rabszolgáikként, és még afrikai fenevadakra sem kell a császárnak költenie: szétmarjuk mi egymást a lehető legváltozatosabb módszerekkel, amelyek közül talán a legkegyetlenebb az, amikor félre- vagy átnézünk egymás nyomorán.

A tettek sötétségét egyre sűrűbbé teszi az a sok szó, amit pont mi, nemes felháborodásunkban pazarlunk konkrét cselekedetekkel alá nem támasztott tiltakozásainkban. Beszélünk róla. Posztolunk. A gyorsan-felületesen-minél többet, “egy billentyű egy mondat” újkori hieroglifáit rójuk cikázva témák és országok között, és nem értjük, hogy miért van egyre kevesebb életerő bennünk, miért rogyunk össze este és nincs türelmünk egy második altató dalra, feszültségtől elaludni nem tudó gyermekünk ágyánál.

Folytathatnám,  ragozhatnám, hizlalhatnám én is tovább a sötétséget de én annyira szeretnék Fényt! Meleget! Átmelegítőt! És igen, hiszem, hogy szavak is lehetnek szikrák, gyújthatnak lángot, tudjuk ezt persze, de csak azok a szavak, amelyeket valós tettek követnek és azt látom, hogy itt valamennyien belefulladunk abba ami akár éltető is lehetne. Lehetne ha nem hagynánk, hogy elsodorjon, ha megEMBERelnénk magunkat és úrrá lennénk rajta, eszközként használnánk: cselekedetekre. Igen, a facebookról beszélek meg egyáltalán minden olyan szuper technológiai vívmányról, aminek használói helyett rabjaivá váltunk.

Elindítottam egy civil kezdeményezést. Azt ajánlottam, hogy minden vasárnap ott leszek egy adott helyen (eddig a Deák tér volt) és 2 órán keresztül lehetőséget biztosítok bárkinek, akinek van egy problémája, ügye, hogy azt megismertesse, mozgósítson, támogatókat szerezzen… VAN3!… mert van 3 perc és 3 feltétel: fontos legyen a gyerekek, a fiatalok szempontjából, ne legyen uszító vagy  trágár és ne legyen pártpolitika.
A facebookon megnyom az ember egy lájkot, megosztja, ha nagyon bátor akar lenni még alá is írja.. 5 perc alatt minimum 3 világméretű problémával lehet foglalkozni, jó esetben 4 új megmozdításával…
Azt gondoltam, hogy lehetőséget kell teremteni, hogy kinn az utcán, a téren, amit el akarnak tőlünk venni (miért is pont azt ne?) nézzünk egymásra, miközben elmondjuk hangosan, mondatokban és nem emotikonokkal, hogy mi foglalkoztat és milyen kiutat látunk. Azt gondoltam, hogy ha ezt megtesszük, majd meghallgatjuk és meghalljuk  a másikat foglalkoztató problémát, elég könnyen arra a felismerésre jutunk, hogy az ugyanannyira a mi problémánk is. És hogy ha ez nem úgy történik, hogy egyedül egy gép előtt tör ránk a felismerés, hanem egymás szemébe nézünk, bekapcsolódunk a másik által skandált rigmusba, kezet fogunk, akkor ennek igenis komolyabb következménye lesz mint ezer lájknak és posztok végeérhetetlen sorának.
Továbbra is ezt gondolom. Tehát folytatom. Most vasárnap a HaHások szervezte flashmobhoz csatlakoztatom a VAN3!-at 13.30-kor a Széll Kálmán téren, jövő vasárnap pedig a Szabadságtéri rasszizmus-elleni tüntetéshez 14:00-kor.

A második VAN3! reggelén írtam egy blogposztot, amit a nap végére 2.230-an láttak. Soha ennyien nem osztották meg írásomat, nem vagyok én senki felkent szószólója meg egyáltalán. Szerintem azért történhetett mert az volt a címe, hogy: “Gyere ki az utcára! Ma!” és a kép az október 5-iki pedagógus demonstráció egyik nagyon hatásos felvétele volt.
Érezzük mi ezt sokan, hogy többre lenne szükség.
Elismeréssel vagyunk a romániai verespatakosokkal, a bolgár egyetemistákkal szemben, és közben hol szomorúan, hol dühösen, hol humorral, hol trágárul ostorozzuk állítólag meghaladhatatlan “magyar-passzív-rezisztenciás” mivoltunkat. Körülöttünk meg sűrűsödik a sötétség.

Az AVM aktivistái akcióznak, a diákok akcióznak, vannak menetek, vannak bátor tanárok, akik nyíltan bojkottálják a Nemzeti Pedagógus Kart, vannak…
Vannak fények…
“Kis utcákban lámpácskák…” énekeljük ilyenkor a gyerekekkel miközben végigsétálunk a falú sötét utcáin… A nagyobbacskák  az egyedül élő idősekhez is bekopognak, a még nagyobbak otthonokba visznek meleg ruhát…
Meleget, fényt vinni, adni, táplálni és megtartani.

Ma nagyobb áldozatra van szükség mint félbehasítani köpönyegünket.
Saját árnyékunkon kell túllépnünk. Bátran és bizalommal.
És nem egy képernyő előtt ülve hanem kinn az utcán, a mindennapokban, hogy visszanyerhessük az utcát is és mindennapi méltóságos békénket is. Mindenkiét.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s