Privát fikció – kiegészítéssel

Image

A bejegyzés alanya hangsúlyozni szeretné, hogy hálás a férjének, hogy tudatta vele a helyzetet és nem immár visszafordíthatatlan következményekkel szembesítette.
A blogíró pedig jelezni szeretné követői felé, hogy azért vállalta a szociálmédiás lelkisztriptíz műfajú fikció publikálását mert kigyógyíthatatlanul bízik abban, hogy amennyiben a főszereplő összeszedi darabkáit a padlóról és továbbra is teszi a dolgát, ezzel bátorító példát tud mutatni sok sorstársának a mindennapi meghalásokból való újjászületés ezáltal is bizonyított lehetőségéről.

Másképp mondva: ami nem öl meg, az megerősít, sőt: igazán az erősít meg, ami legalább egy kicsit meg is öl.

A többi maradt.

Színházban voltak. Először majd egy év után. A férje azt mondta neki, hogy nem kell már, mert kövér és ápolatlan. Először több mint 15 év után.
Kicsit elment az álma, a föld a lába alól, kicsit ráborult az ősz és az egész világegyetem. Pedig persze, tudta, élte, mégis a szavak… Persze, csak azért mert ő mindig túloz és becsavarodik. Próbált is az éjszaka közepén segítséget kérni, hátha a másik megszánja és kiékeli valahogy megállítva ezt az öngyilkos pörgést, de csak azt kapta, hogy már megint cseszeget, hogy legyen az embernek kedve hozzá? És különben is nem azt mondta, hanem csak azt, hogy nem úgy. Úgy hogy? Úgy mióta? Úgy mi? És akkor mi van most? Dühös csend. Elfordulás.
Talált az üres lakás konyhaszekrényében egy ötnyelvű kezelési útmutatót (a hűtőszekrényét). Elkezdett írni a borítójára. Tudja, hogy utálni fogja ezért és még dühösebb lesz, de mit csináljon, ha nem ismer más menekülési útvonalat? Illetve de, egyet mégis, de akkor még csak egy gyereke volt, most van +3: az ember még a tudatalattijának is megtanul parancsolni valamelyest őértük…

Eszébe jutott, hogy ma lenne a télen meghalt Nevelőapja születésnapja. Amikor éppen azt a fájdalmat írta ki magából világgá a férje, hosszú idő után először, mintha kicsit visszaadta volna rég megtagadott hitének egy darabkáját… “Mindig menj el a végsőkig!” volt a szokatlan nekrológ mondandója, amit azóta is készül családregényben megírni de hol az egyik gyerek füle gyullad be, hol ő maga lángol az éppen aktuális világmentesében, és így az valahogy elmarad, mint a feleslegessé vált menstruáció. De közben folyamatosan kívülről (is) látja, figyeli magát, mindent, és ír, egyre csak ír a fejében, papírra soha nem kerülő gondolatokat (lehet, hogy azok is hizlalnak?), ír öt nyelvet váltogatva, mint soknyelvű álmaiban… valami különös, sznob szkizofrénia, lehet, lassan jön majd az igazi is, ki tudja…
Egyelőre ilyen kellemes időkiesésre kilátás nincs. Van az egyszerű belepusztulás egy értelmetlen és érthetetlen fájdalomba, amivel nem tud mit kezdeni.

És nem segítség ha felidézi Nevelőapját, mert az meg rögtön azzal jön, hogy ő megmondta. Megmondta, hogy dobja már ki azt a szakadt papucsot és a foltozott zsákszerű ruhát, és megmondta azt is, hogy ennek nem lesz jó vége. De ezt túl sok mindenre mondta, így az ember hajlamossá vált rálegyinteni…

És akkor most mi van? Kidobja a komputert az ablakon, fitnesz-bérletet vált, üdén-csinosan ganézza a lovakat minden hajnalban és kacéran fütyörészve locsolja a veteményest (vagy valami más kertészkedési cuccot csinál, mert azzal tutira bevágódik). Abba hagyja a hülye szokását, hogy néha szerelmes verseket és lelkizős leveleket ír, hiszen azok szóra sem érdemesek, sőt, többnyire a csesztetés kategóriába minősíttetnek. Stb.

Hát ez nem fog menni. És pont azért nem, amit Nevelőapja örökségeként magára szabott: “mindig menj el a végsőkig!”. És ő el fog.

A férjét imádják a barátai. A férjét imádják a gyerekei. A férjét imádja ő.
A férje imádja a gyerekeit és a barátait.
Ennyi.
Biztosan meg lehet tanulni ezzel is élni. Most engedi magát egy kicsit belehalni, aztán majd újjászületik. Megy ez neki: több szinten, több kategóriában előadta már. Úgy látszik, most ez van soron.
Megtapasztalta, hogy minél több fájdalmat él át annál fogékonyabb a másik, a többiek fájdalmára. Ez valamilyen egyszerű, dicsőségmentes beavatási út lehet. Hát legyen.
Ennyi.

Advertisements

6 gondolat “Privát fikció – kiegészítéssel” bejegyzéshez

  1. Anna: —.–‘–.–‘-@ A reménytelen szavaidból is erő árad. Hogy csinálod? 🙂 Mert elmégy a végsőkig…

    • nem tudom, hogy hogy csinálom… de csinálom… csak… és talán csak ennyi is kell… legalábbis első lépésként… és igen, elmegyek a végsőkig, de az is lehet, hogy gyakran túllövök a célon és hogy annyira azért nem kellene… márcsak azért is, mert sohasem csak rólam van szó, és itt valószínüleg még sok tanulnivalóm van… köszönöm!

  2. Én soha nem mertem ennyire, sőt, még kevésbé sem kiszolgáltatni magam. “Ennek nem lesz jó vége.” 🙂 De remélem, hogy ez csak tréfa. Szerintem jó lenne, ha ebből az életből egyszer irodalom tudna lenni. A szerzőnek és a világnak is.

    • de jól esik, hogy végre megint megszólalsz… már kezdtem azt hinni, hogy teljesen elfordítottal magamtól azzal, hogy nem fogadtam meg olyan kedvesen adott tanácsodat…köszönöm a biztatást! ezt már valóban nekem is nehéz (még mindig!) így kitenni… már egyzser tegnap le is vettem… aztán kiegészítettem és vissza… és közben tépelődöm, hogy illik-e ilyet stb… de egyrészt önvédelem (mármint a belepusztulás enyhítése), másrészt meg annyi ilyet (és mégilyenebbet) látok magam körül, hogy tényleg segíteni remélek vele… szeretnék írni… valóban…

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s