15=pár? avagy a félig üres magyar pohár

Image

A szónak hatalma van. Nagy.
A számoknak is. Egy megmozdulás esetén a nagyoknak.
Annak, aki beszámol egy békés de erőteljes, kulturáltan eltökélt megmozdulásról, szintén nagy hatalma van, és sokat árthat, mert rombolni mindig könnyebb mint építeni.

Miért van az ebben az országban, hogy ennyire szeretünk kritizálni, okoskodni, szellemesen lesajnálni?
Miért van az, hogy azok, akik a barikád azonos oldalán állnak arra pazarolják erejüket, hogy egymásba rugdosnak vagy cinizmussal fröcskölik egymást, ami a sósavnál is jobban éget és mély nyomokat hagy?
Miért van az, hogy igen magas szintű sajtóorgánumok megengedik maguknak azt a slendriánságot, hogy csak részben követik az eseményeket és annak alapján számolnak be az egész országnak, azoknak, akik még nem mertek kijönni az utcára, felvállalni a tiltakozásukat, de akik talán aláírnák az országos népi kezdeményezést, ha egy kicsi értelmét is látnák?
Miért mindez, amikor ugyanazon a szerencsétlen pár összetákolt deszkán tutajozunk ami a demokráciának nevezett régvolt hajónkból megmaradt? Miért, amikor még csak nem is a kék tenger szép vizén szenvedtünk hajótörést, hanem a gyűlölködés, a kirekesztés, a diktatórikus rendelkezések, a megfélemlítés és még sajnos hosszan sorolhatnám… bűzös mocsarán?

Na de már így is túl sok szót pazaroltam erre.
A profi agitátorok, a profi tüntetés-szervezők, a profi-demagógok a politikai pártoknál találhatóak.
Nálunk, a hívatlanul-ok között nem.
Mi egyszerű állampolgárok kívánunk maradni és csupán abban fejlődni, hogy egyre tudatosabban álljunk bele a feladatunkba: hogy vállaljuk a személyes felelősséget és összefogjunk. A harmadik lépés: a független szakértelem bevonzása is úton van: így alakul az oktatási civil kerekasztal, és így lesz majd egy adott pillanatban magasabb szervezési és kommunikációs szakértelem is bevonzva.
Addig csináljuk ahogy tudjuk, és nagy hálával tölt el minden megerősítés: amikor a nol.hu újságírója gratulál az utcán, hogy ilyen sok embert az utóbbi években fb.on szervezett megmozduláson nem is látott, majd ezt le is írja a cikkében, vagy amikor Szele Tamás írásait olvassuk a Gépnarancsban…

Persze, az nagyon pozitív, hogy sok helyen írtak, beszéltek rólunk. És sok jót is mondtak, mutattak. Ezt is köszönjük!
Csak a folytatást nagy mértékben elősegítette volna ha úgy számoltak volna be az október 5-iki első lépésünkről, hogy valóban erezhető legyen az ereje! Mert van.
Azért van, mert ennek jött el most az ideje. Az egyéni felelősségvállalásnak és a civil összefogásnak. Annak a hálózatnak, ami nem központosított döntésmechanizmusokon, nem piramisszerűen szerveződött, hanem horizontálisan terjed: és éppen ezért nagyon! Megvannak a buktatói, persze, és mindenki, aki fél attól, hogy az emberek ráébrednek a saját erejükre, igyekezni is fog ezen buktatókat gyarapítani. De a legnagyobb buktató bennünk van: ez pedig a kishitűség. Még a félelemnél is nagyobb akadály! Hiszen addig, amíg nem merek hinni magamban nem lehet bátorságom se felállni, se kiállni se elmenni a végsőkig. Pedig erre van szükség.

Kedves újságíró kollégák: nagy szükség van Önökre. Nem ferdítést, nem elfogult túlzást szeretnénk kérni. Hanem azt, hogy ha beszámolnak azokról, akik már láthatóvá mertek válni, azok akik olvassák, nézik vagy hallgatják Önöket felbátorodjanak és közéjük, közénk kívánkozzanak lépni.

Ugyanaz a pohár lehet félig üres vagy félig teli.
Milyen is volt ez az október 5.?

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s