Ne bántsátok Samukát!

Image


Samuka mindig ragyog. Samuka majdnem 6 éves és neki még kerek a világ. Egész nap kipirult arccal rohangál, kiabál és örül. Nem szokott kétségbeesetten sírni.
De ma mégis.
Hatra értem haza, a reggel óta tartó Hívatlanul plenárisáról, ahol 62en azon gondolkodtunk, MIT LEHET, MIT KELL TENNÜNK? Kicsit kakukktojás voltam az egymást már rég ismerők között, 61 csodálatos ember között, akiket ma láttam először életemben, és akik mégis olyan bizalommal fogadtak, hogy úgy jöhettem el: egyike vagyok azoknak, akik az október 5.re tervezett tiltakozó megmozdulást fogják megszervezni. Hihetetlen feszültség és erő volt bennem.

A polgári engedetlenséggel akkor találkoztam, amikor 24 évvel ezelőtt interjút készítettem Marco Pannella-val. “Ha van egy törvény, ami nem jó, ami nem az emberek jogait szolgálja, akkor azt meg kell változtatni. Akár az erőszakmentes polgári engedetlenség eszközeivel is: nyilvánosan szembeszegülni, vállalva a következményeket. Ha jól csinálod, lecsuknak és akkor legalább esélyed van, hogy a sajtó által több emberhez eljusson a mondanivalód. Az emberek nem szeretik, ha meg kell kérdőjelezzék azt, amit velük, értük(?) tesznek azok, akiket erre felhatalmaztak. A többség mindig a boldog tudatlanságba menekül. De ha fel tudod nyitni a szemüket, ha akcióddal eléred, hogy elgondolkodjanak, akkor van esélyed, hogy melléd álljanak, hogy ők is megmozduljanak….” Az elmúlt évtizedekben nem csak az olasz, hanem nemzetközi politikai szinten is a Transznacionális Radikális Párt bebizonyította, hogy egy viszonylag kicsi de mindenre elszánt, következetesen erőszakmentesen fellépő csoport olyan horderejű változásokat képes elérni mint az abortusz és a válás tilalom törlése, vagy a Nemzetközi Büntetőbíróság létrehozása. Ehhez “csupán” az kell, hogy EGY KÖZÖS CÉL ÉRDEKÉBEN ÖSSZEFOGÁS szülessen, és minden politikai, vallási, nemzetiségi stb hovatartozáson felülemelkedve, minél több ember csatlakozzon, tiltakozzon, aktívan felelősséget vállaljon.

Én ilyen ügynek tartom a gyermekek ügyét: bárhol a világon, itt is. És ami most történik Mo.n a közoktatásban az a gyermekek ellen irányul, mert minden szinten veszélyezteti a gyermekek testi és lelki egészségét. Tudom, hogy ez sokaknak rettenetes túlzásnak tűnik, de sajnos nem az. És azoknak, akik ezt látják, tapasztalják vagy “csak” előrelátják” feladatuk mindent megtenni, hogy ezt világossá tegyék azok számára is, akik még nem.

Szóval ilyen gondolatokkal jöttem hazafelé, a gyönyörű pilisi dombok között megbújt falucskánkba, ahol 5 éve lakunk, és ahol higgyétek el, nagyon jó dolgunk van. Egy lelkes, bár sok megpróbáltatást megélt Waldorf közösségben, fantasztikus pedagógusokkal és iskolai dolgozókkal, csomó szülővel, akik munkájukkal, szakértelmükkel, pénzükkel nap mint nap lehetővé teszik a gyermekeink számára ezt a csodát, amit szabadságra nevelésnek szeretünk nevezni. És annyira jó dolgunk van itt, hogy még talán az átlagosnál is kevésbé akarjuk látni, hogy mekkora baj van odaát, a dombokon túl, a való világban. És tényleg odaát van az? Tényleg ott? Mi meg itt? Ők és mi? Hogy van ez?

Írok a lev-listára, fújom a kürtöt ahogy tudom, most meg kitaláltam, hogy láthatósági mellényt fogok viselni, hogy láthatóvá váljék a tiltakozásom, a létem (azok számára, akik ugyanígy éreznek, de tartanak attól, hogy egyedül vannak vele)… Csinálom, amit tudok és közben arra gondolok, hogy könnyű volt nekem akkoriban aknamezőkön mászkálni, elvetemült nacionalista tüntetők közé menni stb mert nem voltak gyerekeim. Most nehéz. Ahogyan nehéz az a teher is, amikor jóindulatú szülőtársam hívja fel a figyelmemet arra, hogy a gyerekeimnek ártok, meg a többi itteni gyereknek, meg hát persze, a közösségnek is: őket hozom veszélybe. Nem én hozom veszélybe, már benne vannak, vagyunk, de értem én, hogy ez nem könnyen elfogadható. És én tényleg csak magamat szeretném úgy kifejezetten veszélybe hozni, mert hát azt tanultam és tapasztaltam is, hogy minél nagyobb visszhangja lesz annak, amit csinálsz (vagy veled csinálnak), annál több embert van esélyed meg(ki)mozdítani. De hogy lehet erre felkészíteni egy gyereket (vagy négyet)? Sehogy. Szerencsém van, hogy abban hiszek, nem véletlenül választottak engem anyjukként. Ennyi.

Samuka kétségbeesetten sírt lefekvéskor, hogy ő olyan borzasztót álmodott, hogy azt soha, senkinek nem fogja tudni elmondani, és nem akar elaludni, mert megint jön majd ez a borzasztó álom.
Karjaimba vettem, simogattam szőke buksiját és nyugtatgattam. Mondok egy mesét arról, hogy szerintem mit lehet tenni az ilyen borzasztó álmokkal, jó? kérdeztem és ennek mind a három kicsi örült.
Azt meséltem, hogy a gyerekekre mindig vigyáznak nem csak angyalok, hanem manók és tündérek is, és nekik  mindent el lehet mondani, azt is, amit senki fiának nem: sem nekem, sem Apának… A manóknak van egy nagy puha zsákjuk, meg lehet őket kérni, hogy tegyék abba azt a borzasztó álmot és vigyék el messze, messze a varázsrétre. Mert ott a manók kiszórják a fűbe, ezek az álmok pedig szétfoszlanak, belecsorognak a földbe, és lehet, hogy belőlük nő ki például a csalán. Mert a csalán olyan, hogy megcsíp, de ha leszeded és megeszed akkor nagyon erős leszel tőle.

Valahogy így gondolom: hogy az embernek le kell győznie a legnagyobb félelmeit ahhoz, hogy szabad lehessen.
És kérem, ne bántsátok Samukát!

Advertisements

2 gondolat “Ne bántsátok Samukát!” bejegyzéshez

  1. Visszajelzés: Szelíd sikoly | Mert nem mindegy!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s