Meghalt az Apám

imagesEddig sem voltam angyalkáskép-küldő hangulatban.
Drukkoltam a tüntető diákoknak, mindenkinek, aki úgy akar ébredni, hogy tesz valamit és hajlandó észrevenni, hogy igenis neki kell.

Amikor az éjszakai vonaton Apámra gondoltam, mindarra, amit újságíróként, közéleti személyiségként (már amennyire ezt a szerepet vállalta) tett és arra is, amiről azt hiszem, úgy gondolta, hogy nem, vagy nem eléggé akkor is összekötődött bennem minden emlék a mostani napok eseményeivel.

15 hónap körházba be, kórházból ki… volt alkalmuk Édesanyámmal sok embersors nehéz pillanataiba akarva-akaratlanul bekapcsolódni.
Apám nem könnyen barátkozó, kritikus, igényes… És hát beteg volt, többször válságos állapotban került kórházba… Egy ilyen alkalommal ismerték meg Domnul Mihai-t (Mihály Urat), aki egy nagyon egyszerű ember volt, valahonnan vidékről. Az ő története kapcsán hallottam azt Apámtól, amire nem számítottam: hogy úgy érzi, ő nem ment el, nem tartott ki a végsőkig… Domnul Mihai egy őt ért igazságtalanság kapcsán küzdött teljesen esélytelenül, mindene ráment, de boldogan tudta mondani: “Nem számít. Tudtam, hogy ez lesz, de én a végsőkig el akartam menni, és meg is tettem.”… Apám ezért felnézett rá, pedig nem volt szokása… És akkor értettem meg, hogy meg fog halni, pedig nem erről a küzdelemről beszélt, nem a betegségről, hanem valahol annak a mély gyökereiről. Az önmagával szembeni elégedetlenségről. Egy keserű íz. Egy ki nem mondott szó. Egy elhalasztott cselekedet. Egy… Ki tudja?

Azt hittem róla, még ha nem is kérkedően, de büszke arra, amit tett. Azt hittem, valamennyire azért elégedett, még ha kevesli is, hiszen tudatában van, hogy többre is tellett volna tehetségéből, tág és szerteágazó tudásából, nagy élettapasztalatából, éles megfigyelőképességéből, mély emberismeretéből…

Elszorult a szívem, és ahogy megsajnáltam őt hirtelen megöregedett bennem. Az a nagy, mindenkit lehengerlő ember kicsi lett és törékeny. Valahol, valamit elengedett és hiába küzdött érte éjjel-nappal az Anyám, hiába csinálta végig már ő is szófogadóan mindazt, amit az orvosok előírtak, beleköltözött a halál abba sebbe, amit ez a keserű felismerés szakított benne.

Ezért gondoltam, hogy megírom és üzenem mindenkinek, aki meg akarja hallani: egyetlen cselekedet se halasszunk el, egyetlen igazságtalanságot se nyeljünk le, merjünk mindig, akármilyen áron kiállni az igazság mellett, soha ne próbáljunk egyezkedni azzal, akinek moralitása zavaros, soha ne féljünk!

Apám küzdött és tett és mert. Ellenségeket, híveket egyaránt nyert magának ezzel. Többet ért számára az anekdota a székely bácsiról, aki eldobja a kapát mert eszébe jut, hogy “Jézus Mária, most van a rádióban Mag Péter…!” mint a magyar újságíró-szövetség aranytoll díja. Hiába hívták, nem szegődött semmilyen párthoz, mert nem gondolta magát mindenhatónak, tudta, hogy erkölcsileg nem fogja bírni a “játszmát” és a megváltoztatásához talán nem érezte elegendőnek magát, szövetkezni pedig nem igen tudott.

Nem tudom, és nem hiszem, hogy valaha is meg fogom tudni, hogy mi az, amit nem bocsátott meg magának. Miért jutott arra a következtetésre, hogy nem ment el a végsőkig. De, ha most én veszem fel azt a varázs szemet, amiről nekem beszélt kicsi koromban, mondva, hogy a falakon is átlát, és megpróbálok átnézni oda, ahol most ő van, és meghallani azt, amit üzen, akkor gondolom, hogy csakis azt üzenheti: MINDIG MENJ EL A VÉGSŐKIG!

A barátnőm olvas most egy, az egész családunk számára fontos könyvet, ő juttatta eszembe ezt a mondatot: “Nem csak küzdeni, győzni is kell!”…
Igen, Apám azért halt meg, mert feladta a küzdelmet, és ebben talán nincs semmi különös… De talán azért is betegedett meg, mert egyszer csak arra a következtetésre  jutott, hogy nem küzdött eléggé, vagy mert nem tudott hinni a győzelem lehetőségében.

Küzdeni és győzni kell, és mindehhez bízni.
A bizalomhoz tartozik a szeretet.
Ha valahol a szeretni-tudásunkon esik seb, ott belénk költözik a halál.

Valami történt Apámmal, valami történik velünk emberekkel.
Nem jött el a világvége, meghal egy-egy ember és érthetetlen dolgok történnek olyanok között, akik akár szerethetnék is egymást.
Oda kellene jobban figyelni…
magunkra, mindarra, amit teszünk és mondunk és arra is, amit elmulasztunk…
a másikra,
és a világra, amelyért felelősek vagyunk…
a küzdelemre, amit a végsőkig kell vinnünk,
a szeretetre, amit át kell mentenünk.

Hatéves kisfiam megkérdezte Édesanyámtól: “Ání, Te most haragszol az Istenre?”
És Édesanyám őszintén tudta válaszolni, hogy nem, mert Nagytatának most jobb…
Isten nyugosztalja.

Reklámok

Egy gondolat “Meghalt az Apám” bejegyzéshez

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s