2012 november 20.

“Fogadjunk, hogy max egy év múlva újból felhív, hogy vissza az egész!”…
Sehogyan sem akarta megérteni a nemzetközi szállítócég kedves diszpécsere, hogy valaki Rómából Magyarországra akar költözni…
“Lejárt a küldetés, ugye?” – adott még egy esélyt, amikor teljesen világossá vált az irány: igen, Rómából Pilisszentlászlóra…
Mondtam, hogy nem, nem járt le.
“Csak úgy visszaköltöznek Magyarországra?” hitetlenkedett… Hogy ez nekem nem “vissza”, azzal már nem akartam terhelni, de azzal igen, ahogyan azóta is mindenkit, akivel szóba jön, hogy nem Magyarországra, hanem Pilisszentlászlóra jövünk. “Magyarországra valóban nem költöznénk!”, mondtam, de ezzel nem segítettem rajta nagyot… 2008 májusa volt.

Nem hívtam fel, hogy vissza az egész. Nem is fogom.
Most kezd csak igazán értelemet nyerni az ittlétem.
Szeretem a lehetetlen kihívásokat.
A küzdelemben érzem szabadnak magam.
Ezt a “szabadot”-t azt hiszem, nagyon egyénien lehet értelmezni. Számomra egy belső minőség, amit meglepő épségben lehet tartani mindenféle külső – akár ellenséges – tényezőtől függetlenül is.
67-es bukarestiként mondhatni, nem “beleszülettem”. De a vágy, az igény, az elszánt keresés éppen ennek köszönhetően vált számomra meghatározóvá.Itt Magyarországon mindig totál krízisbe kerülök ezen a téren (is).
Kétféleképpen ismertem meg ezt az országot, pontosabban a magyarországi embereket.
1988-ban számomra megalázó és elfogadhatatlan “erdélyi menekültként” (se erdélyi, se menekült nem vagyok, a variációként felkínált “román” meg még annyira se!)… 20 évvel később pedig 15 évnyi római lét után “csodabogárként”…
Nagyon más alaphangulatból, háttérrel, hozzáállással, mégis ugyanarra az eredményre jutva.
Értetlenség.
Nem értem a magyarokat. (Mellesleg így nem is tudok azonosulni velük, ami nem kis identitászavarral jár, hiszen Ceausescu Romániájában ez volt az, aminek vállalásáért az ember küzdött és meglakolt.)
Nem értem a bizalom, a szabadság és a humorérzék-hiányukat.
Nem értem, miért veszik annyira tragikusan komolyan magukat, miért siránkoznak cselekvés helyett, és miért keresnek mindenre bűnbakot… másban.
Nem értem mindazt, ami ezekből egyenesen következik: az életöröm, az összefogás hiányát és még sorolhatnám.
Ez egy beteg társadalom. Persze, valahol az egész világ az, de mintha itt sikerült volna kimagaslót produkálni.
Negyedik éve drukkolok, hogy legyen már elég rossz, hogy végre felébredjenek az emberek. A magyar emberek, akikre igazán nem kellene hogy jellemző legyen a fenti negatívum-lista.
Egyszer megkacagtattam a barátnőmet azzal a felvetésemmel, hogy a magyarok homeopátiás mennyiségben vannak jelen a világban, tehát, tulajdonképpen gyógyító feladatuk van. Ez ott, ahol egy-egy egyén vagy kisebb csoport él és cselekszik meg is valósul, viszont ott ahol már tömegesen vannak jelen – pl. saját hazájukban – ugyanazok az erők negatívan nyilvánulnak meg: mérgezően.
Szóval – és itt átváltok első-személy többesszámra- saját magunkat mérgezzük meg azzal a gyógyító erővel, amit nem tudunk (akarunk?) önzetlenül a másikra fordítani.
És – még számomra is meglepő optimizmussal – nem arra gondolok, hogy a megoldás bezárni az országot és “gyógyítólag” szétszéledni a világban, hanem arra, hogy talán összefüggés van e között a “gyógyítói küldetés” és a jelenlegi, immár igazán súlyos helyzet között.

Igen, mert sikerült eredményesen drukkolni: legalábbis ami a helyzet rosszabbodását illeti.
Kell még ennél is rosszabb?
Még mindig nem elég?
Nem kell olyan messzire visszamenni a történelemben, hogy lássuk, mire vezet a cinkos hallgatás, a tűrés, a pletyka-szintű rendszer-szidás… miközben mindannyian éljük kis életünket kvázi zavartalanul.
Egyetlen reményem, hogy ez egy pokoljárás kezdete. Hogy talán most a magyar nép alászáll de azért, hogy feltámadva követendő példát mutasson, megértve, hogy csak a megújult tiszta erkölcs, a bizalom, és – bármennyire nyálasan is hangzik – a szeretet erőivel lehet megtalálni az innen kivezető utat: összefogásban, együtt-gondolkodásban, együtt-cselekvésben.

Igen, jó nekem, mert még azt gondolom, hogy az a jó, hogy egyre rosszabb. Mert reménykedem, hogy hamarosan már nem fogunk tudni kibújni a felelősség alól, a korrupt, diktatórikus stb politikusokra kenve mindent. Miért? Nem mi tehetünk róla, hogy ott vannak? Hogy éppen ők vannak ott? Hol van az alternatíva? Hol a civil társadalom? Hol a szabad, saját magukat és a másikat egyaránt megbecsülni tudó polgárok?
Ne mosolyogjunk szomorúan a fiatal, tehetséges, lelkes politikusok megmagyarázhatatlan(?) átalakulásán! Hány jogot kell még eltiporjanak, hány “való világot” kell eljátszatniuk velünk, hány végtörlesztősdi figyelemelterelő össznépi társasjátékba nevezünk még be önként és dalolva?

Hogy – mondjuk- az elején kezdjük:
Szülés-szabadság nincs.
Szülői önálló felelősség-vállalás a gyermek orvosi ellátásáért, neveléséért nincs.
Szabad iskola nincs.
Szabad egészségügy nincs.
Szabad sajtó nincs.
És akkor mi az, ami van?
Van lehetőségünk mindezt kivívni. Felébredni, összefogni, meggyógyulni és meggyógyítani ezt a beteg országot.

Kelt: Bp.en és Pilisszentászlón, 2012 novemberében

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s